Főoldal arrow Cikkek arrow Fordítások idegen nyelvről arrow Alain Briot: A közönségről és a legkelendőbbekről
Alain Briot: A közönségről és a legkelendőbbekről
2009. február 19.

© Alain Briot

 

2008. nyarán egy ígéretes sorozat első részének fordítását adtuk közre az Agórán. A sorozat következő részeként, 2008. decemberben látott napvilágot az a cikk, amelynek fordítása itt következik. Bár tartalmát tekintve nem illik a kompozícióról meghírdetett sorozatba, talán lesznek az Agóra látogatói között, akik nem találják érdektelennek. Magunk úgy véljük, többen alighanem vitatható gondolatokat találnak benne, de reméljük, hogy legalábbis gondolatébresztőnek ítélik. Ha így lesz, és bárki megfogalmazza a témával kapcsolatos gondolatait, közkinccsé kívánja tenni azokat, vagy megosztani saját tapasztalatait, örömmel fogadjuk, minden olvasónk épülésére.

A Luminous Landscape portálon olvasható cikk teljes terjedelmű fordítását, annak képanyagával együtt, a portál kiadója / főszerkesztője, Michael H. Reichmann szíves engedélyével közöljük. (A szerkesztő)

Minden fényképhez mindig kell legalább két ember:
A fotós és a néző

 

Írta: Alain Briot

1 – Bevezetés

A közönség fogalma egyike a legnehezebb fogalmaknak, amelyről a művészek és a fotósok közös nevezőre kell jussanak. Valójában, a közönség megtalálása és meghatározása a művészi munka legnehezebb területeinek egyike.

Ez nem egyedül a fotósok problémája. Más médiumokkal dolgozó művészeknek is gondot okoz. Sok író például nehezen birkózik meg a közönség fogalmával. Mikor  főiskolán elsőéves angolt (English 101) tanítottam, oktató-asszisztensként a master és PhD tanulmányaim alatt, a közönség fogalmának oktatása volt az egyik legbonyolultabb téma, amit tanítanom kellett. Nem mintha nem tudtam volna tanítani azt, hanem mert a hallgatók enyhén szólva is érdektelenek voltak abban, hogy átgondolják azon esszéiket, amelyeket egy külső közönség számára kellett elkészíteniök. Az ő gondolatvilágukban, én, a tanár voltam a közönségük. Nem igényelték, nem akarták és nem is voltak érdekeltek abban, hogy bármilyen egyéb közönséget vegyenek figyelembe a munkájuk érdekében.

Én voltam az ő közönségük, mivel én minősítettem a dolgozataikat. Vagyis, nekem írtak. Kevésbé voltak érdekeltek annak a megírásban, amit gondoltak, mint annak a megírásában, amit úgy véltek, hogy én olvasni akarok. Mindegy, hányszor magyaráztam el, hogy az érveik minősége szerint értékelem őket (az USA-ban az English 101 tanításának javarésze a retorikai megközelítésen alapszik. Olyannyira, hogy az angolt tanító asszisztensek képzéséért a Retorikai Tanszékek  a felelősök.) és nem a szerint, amit úgy gondolnak, hogy hallani szeretnék, a legtöbbjük ennek ellenére nem tudott rajtam kívüli közönségnek írni. Nem számít, hányszor mutattam rá, hogy végzés után “valódi” közönségnek, nem pedig tanárnak kell majd írniuk,  továbbra is nekem írtak. Én voltam a közönségük, mert én adtam nekik az osztályzatot. Az a tény, hogy később valaki másnak kell írniuk, a főnöküknek, a munkatársaiknak, alkalmazottaiknak, üzletembereknek, kiadóknak, vagy egyszerűen – és ez áll legközelebb a tárgyhoz – egy közönségnek, aki érdeklődik új ötletek,– az ő ötleteik – iránt, cseppet sem befolyásolta őket. A lényeg az,  hogy azért írtak, hogy meghatározott ereményt érjenek el, hogy valamilyen érdemjegyet érjenek el, és hogy az eredmény egy osztályzat legyen, jeles, közepes vagy elégséges (A, B vagy C) attól függően,  hogy kiváló eredményre törekedtek-e,  vagy egyszerűen csak teljesíteni akarták a tárgyat.


2 – Ki az Ön közönsége?

Végül is úgy gondolom, ha a közönségeddel szemben nagyon magasak az  elvárásid, és pontosan tudod,  mit próbálsz meg kifejezni a film eszközével, mindig lesz közönséged
Atom Egoyan

Távol álljon tőlem az az állítás, hogy a fotósok ugyanazzal a problémával néznek szembe, mint az elsőéves angol tantárgyam hallgatói. Nem, de legalábbis nem közvetlenül. Sok fotós önállóan tanul. Kevesen tanulnak szabályszerű tanfolyamokon, és őket is inkább  technikai szinvonal és művészi kompozició szempontjai alapján értékelik, mintsem aszerint, hogy vajon munkájuk találkozik-e egy meghatározott közönség igényeivel. És természetesen, a műhelymunkák folyamán nem adunk érdemjegyet.

Mindazonáltal a közönség fogalma bonyolult dolog. Én csaknem minden műhelyfoglalkozás során tanítom azt, és minden alkalommal vannak résztvevők, akik a homlokukat ráncolják, ellenvetéseket tesznek.

Rendben van. Végül is, mint ahogy azt gyakran hangoztatom, ez egy szabad ország, mindanyian tehetjük és tesszük is azt, ami tetszik. A gond csak az, hogy ugyanazok a résztvevők   hozzák a képeiket, véleményt és bírálatot várnak róluk a  minden műhelymunka részét képező csoportos kép-bírálat során. Ekkor  közönséggel kell rendelkezniük. Ez a közönség a műhelyfoglalkozás résztvevőinek csoportja.

Más szavakkal, amikor munkádat bemutatod, és véleményt kérsz róla, közönségre van szükséged. A közönség elutasításának vége szakad abban a pillanatban, amikor valaki másnak megmutatod a művedet. Ez a legelső választóvonal a közönség léte és nemléte között. Mindaddig te vagy a saját közönséged. Azt követően mások is a közönségeddé válnak. Ha nem szeretnél közönséget, nem szabad a munkádat megmutatni senkinek sem.

Legtöbbünknek ez nevetségesen hangzik. Valójában, ez alig elképzelhető. Mindannyian szeretnénk megmutatni munkánkat másoknak, még akkor is, ha a “mások” barátaink és rokonaink viszonylag kis csoporját jelenti. Ez bizonyítja, hogy közönséggel bírni a fénykép készítés vagy bármely művészeti foglalatosság megkerülhetetlen szempontja.

Művészeti alkotást hozunk létre, fényképezünk, mert meg akarjuk osztani munkánkat másokkal. Ha ez nem így volna, soha nem mutatnánk meg munkánkat senki másnak. Abban a pillanatban, amikor megmutatjuk munkánkat, azt a tényt nyugtázzuk és elfogadjuk, hogy közönségre van szükségünk.
Ezzel le is zárhatnánk a kérdést. Sajnos, nem így van. Sok kezdő fotós elismeri ugyan, hogy közönségre van szüksége,  de előhozakodik azzal a ténnyel, hogy az nem szükségképpen meghatározott közönség kell  legyen.  Nem finnyásak, így bárki, aki szívesen megnézi a munkájukat, közönségük részét  képezi.

Elég érdekes módon, ez pontosan ugyanaz az álláspont, amelyet az English101 (Angol 101) kurzusom diákjai  képviselnének, ha arra kérnének őket, hogy határozzák meg a közönségüket. Azt mondanák: “a közönségem bárki, akit érdekel, és elolvassa a dolgozatomat”.   Rámutatnék nekik, hogy mivel szabadon, tetszés szerint választják meg a témát, nem mindenkit  fog érdekelni, amit el  kívánnak mondani, például, a biztonsági öv használatának törvényi szzabályozásáról (egy akkori  népszerű téma), az abortuszról, az AIDS gyógymódjának megtalálásáról, vagy bármilyen speciális  témáról, amit választhatnának. Világos, hogy csak ezen  témák iránt érdeklődö emberek szánnák rá a szükséges időt dolgozataik elolvasására.

Ugyanez érvényes a fotózásra. Bármi is a fotód témája,  csak azok fogják megnézni, akiket érdekel ez a téma. Bizonyára, mások is ráakadhatnak a képeidre “csak úgy” vagy “véletlenül”, de a nélkül, hogy érdekné őket a munkád témája, nem szánnak időt képeid hosszabb nézegetésére, képeid mondandójának megértésére. Ha képzőművészettel foglalkozol, én ezt a megközelítést oktatom,  tudatában vagy annak, hogy a képzőművészeti fotók teljes befogadása a bizonyos ideig tartó szemlélést, tanulmányozást kíván. Ez több időt igényel annál, mint amennyit olyan valaki szánna rá, aki véletlenül fedezi fel a munkádat és aki nem mutat érdeklődést a témád iránt. 

Mire jelent ez? Egyszerűen azt, hogy ha nem tárod a munkádat iránta érdeklődő közönség elé, nem fogsz valós visszajelzést kapni a munkádról. Mi a valós visszajelzés? Az a visszajelzés, amit azok az emberek adnak, akik elegendő időt szántak munkád megtekintésére és megpróbálták megérteni, amit mondani kívántál a fotóiddal.

Ugyanez vonatkozik az írásra is. Aki nem olvassa el az általad írt egész szöveget, nem tud megalapozott észrevételt tenni, és nem tud   tájékozott véleményt kialakítani róla. Természetesen, ezt az elképzelést könnyebb az írásal kapcsolatban megérteni, mert mindannyian tudjuk, hogy egy tanulmány, vagy könyv elolvasása mennyi időt és koncentrációt vesz igénybe. Ugyanakkor, sokan azt hiszik, hogy elegendő egy mellékesen odavetett, megszokott pillantás, hogy megértsük egy képzőművészeti fotó üzenetét.  Koránt sem. Egy fotó értelmezése éppen annyi időt vesz igénybe, mint egy tanulmány vagy könyv elolvasása. Az igazság az, hogy ez az olvasás másképpen történik. Szavak és mondatok olvasása helyett, vizuális metafórákat, tárgyak és elemek speciális összeállításba rendezését, meghatározott színpaletta használatát, a kontraszt megválasztását, a megvilágítás speciális használatát, stb. kell  értelmezi. Ez időigényes, és a fotózás bizonyos ismeretét kívánja meg, ahogyan egy szép szöveg értékelése  megkívánja az irodalom ismeretét. Végezetül, csak azok teszik meg mindezt, akik rendelkeznek a szükséges ismerettel, idővel és érdeklődéssel. “ŐK” alkotják a közönséged.

© Alain Briot
Fényes angyal ösvény (Bright Angel Trail), Panoráma poszter. A Grand Canyon Nemzeti Park déli peremén

Ezt a képet eladásra készítettem a Grand Canyon Nemzeti Parkban, miután úgy ítéltem meg, hogy ez egyike volt a legkelendőbb képeimnek. Ez a Fényes angyal ösvényt (Bright Angel Trail) mutatja, a Grand Canyon legforgalmasabb útvonalát, teljes hosszában, a Déli peremnél lévő El Tovartól  (a kép baloldalán) az Északi peremnél található  Fényes angyal kunyhóig (Bright Angel Lodge, a kép legszélén jobbra).

Ezt a posztert, eladás előtt, a parkőröknek (Rangers) jóvá kellett hagyni. A jóváhagyás feltétele az volt, hogy a képen semmilyen módosítás nem történhetett . Minthogy a látvány több, mint 180 fokos látószögű, egyetlen fotó nem képes a teljes színhely befogására. Ez az oka, hogy Seitz típusú forgó panoráma fényképezőgépet használtam az eredetit fotó elkészítéséra. Összefűzött digitális felvételeket, mint manipuláltakat, nem fogadhatták volna el.

A kép készítésének ideje a délelőtt közepe. Nem mintha ez lenne a legjobb időszaka az évnek vagy a napnak a színek ill. a fény minőségének szempontjából, hanem mert ekkor látható az ösvény a maga teljességében. Túl korán mély árnyékban lenne, túl későn a direkt napfény tenné lapossá a látványt. A felhők is segitettek lágyítani a kanyon belsejét betöltő mély árnyékokat.

Végül pedig, a kép márciusban készült, mivel a tavasz és az ősz az év azon kedvező, alacsony hőmérsékletű  időszaka, amikor a legtöbben gyalogolnak végig a Fényes angyal ösvényen.  A legtöbb hegymászó kora reggel indul és az ösvény közepére a délelőtt közepén jut el. Az erős napsütésben történő hegymászás elkerülése érdekében tesznek így, (a fotón az ösvény nagyobb része árnyékban van).  Hasonlóan, áldásosak a felhős napok a kevesebb, vagy hiányzó napsütésnek köszönhetően. Mivel a Grand Canyon egy mérföld (1600 méter – a szerk.) mélységű, a hőmérséklet az alján 30-40 Fahrenheit fokkal (kb. 17-22 Celsius fokkal – a szerk.) magasabb, mint a peremén, ennélfogva a mászás jelentős részét hűvösben teszik meg.

Mint látható, a döntések meghozatalát nem annyira  művészi szempontok, mint inkább a közönség  tetszésének elnyerése vezérelte. Művészként ezt a látványt szívesebben mutattam  volna meg egészen más módon. Az is lehet, hogy egyáltalán nem készítettem volna el ezt a képet.


3. – A közönség fogalma

A dokumentarista fényképészet a valódi tény bemutatása, megjelenítése oly módon, ami az hihetővé és életszerűvé teszi  kora közönsége számára
David Hurn

Az én közönség-fogalom megközelítésem az imént bemutatott példából levezethető. Dióhéjban, azok az emberek alkotják a közönségedet, akiket érdekel a témád amit fotózol, a témához való viszonyulásod, vagy mind a kettő.

Ebből a munkád iránti érdeklődésből, és az érdéklődés fenntartásához szükséges idő rászánásából származik az, amit Lopez Barry a közönségünk iránti hálának (lekötelezettségnek) nevez. Ez a hála azt jelenti, hogy lekötelezettjei vagyunk a közönségnek, mivel a közönségünk időt, erőfeszítést és figyelmet szán ránk és a munkánkra. Cserébe, tartozunk azzal a közönségünknek, hogy alkotásainkat legeslegjobb tudásunkkal készítjük e közönség számára.  Ha így teszünk, vissza fizetjük azt az adósságot, amivel a közönségünknek tartozunk, és a folyamat folytatódik. Alkotásaink ismét elnyerik a közönség idejét és  figyelmét, azt ránk szánja, hozzájárulva ezzel látásmódun további fejlődéséhez, ami találkozik legmagasabb elvárásainkkal. Ha felmondjuk ezt a, többnyire ki nem mondott szerződést, kifizetetlenül hagyjuk ezt az adósságot, és annak lehetőségével nézünk szembe, hogy a közönségünk elveszti érdeklődését munkánk iránt.

Röviden, úgy tudjuk viszonozni közönségünk idejét, figyelmét, erőfeszítését, ha nekik szánt alkotásaink megfelelnek a közönségünknek tett ígéretünknek. Így tudom a legegyszerűbben megfogalmazni.

Hátra van még a közönségnek tett igéretünk kérdése. Ez az igéret művészről művészre változik. A témával és az egyéni hangsúllyal kapcsolatban ez az igéret természetesen végtelen sokféle. Az ihletnek, a kreativitásnak, a motivációnak végtelen a forrása, amit egy művész képes munkájába beleadni.

Mégis, minden művész esetében, ez az ígéret abban áll, hogy képzeletének és egyéni stílusának megfelelő műalkotást hoz létre. És igen, ez a viszonyulás az alkotáshoz feltételezi, hogy a művész (kötelezően) ki fejlesztette egyéni stílusát. Ez  a magyarázata annak, hogy a jelen tanulmányt megelőzte az ihletről, a kreativitásról, a látásmódról és az egyéni stílusról szóló négy tanulmányból álló sorozatom.


4 – Kiárusítás  

Én egy beskatulyázott  filmrendező vagyok. Ha Hamupipőkét rendezném, a közönség azonnal hullát keresne a hintóban.
Alfred Hitchcock

Amikor  csak megemlítem, hogy művészekként munkánkon keresztül fizetjük vissza tartozásunkat a közönségünknek, arra többnyire úgy reagálnak a fotósok, hogy ez a viszony olyan, mint egy kiárusítás a közönségnek. Ezeknek a fotóknak a kiárusítása azt jelenti, hogy pusztán a közönség tetszésének elnyeréséért teszünk valamit, és gyakran kizárólag az anyagi haszonszerzés érdekében. Néhányan ezt a “lelkünk eladásá”-nak tekintik abból a purista művészi alapállásból, amely szerint, ha sikerrel alkalmazza a művész, elefántcsont-toronyban alkot, mindennemű kapcsolat nélkül a külvilággal, kivéve az élelmet, a vizet és fedelet a feje felett, és csak akkor tárja fel művét a “közönségének”, miután elkészült vele,  anélkül hogy bárminemű magyarázattal szolgálna létrejöttének körülményeiről és jelentéséről.

Menő gondolat, de nem reális. Hány sikeres művészt ismersz, akik valóban így  dolgoznak? Figyelem,  sikerest mondtam. Természetesen, néhány művész így dolgozik. De hány ember ismeri őket és milyen sikeresek ők?  Egynéhányat ismerek, mondhatom, hogy ők sem nem sikeresek, sem nem jólismertek.

Az a helyzet, hogy a közönséggel való kapcsolat fejlesztése életbevágó mind a művészi alkotás folyamata, mind a művészetéről folyó vita, párbeszéd létrejöttének szempontjából. Az ember valóban kiárusít, ha létrehoz egy műalkotást és párbeszédet kezdeményez a közönségével? Egyáltalán nem. Nincs többről szó, mint amikor egy szerző egy sor könyvet ír olyan témáról,  amely iránt érdeklődik a közönség.

Vagyis, miért mondja néhány kezdő fotós, hogy az ember kiárusít, ha  így tesz? Mert, úgy hiszem, ez egy újabb érv a közönség igénye tagadása mellett. Más szavakkal, lényegileg azt mondják, hogy ők nem igényelik  a közönséget: ezeknek a kezdő fotósoknak nincs szükségük közönségre, mivel  ha van közönségük – bármilyen –, az késztetni fogja őket a kiárusításra. Viszont, bárki, akinek van közönsége, már eladta magát. Szégyen azokra, akik megtették. Szégyen rám, mert én megtettem, és szégyen rád is, ha te is megtetted. De, amit szégyennek neveznek, ebben az egy esetben, nem igazi szégyen. Ez egyszerűen annak elfogadása, hogy megértjük a művészi alkotás folyamatát, aminek a két szereplője van: művész és közönség.

Ez az egész kérdésfelvetés, hogy kiárusítunk, mert van közönségünk, nem csak képtelenség, de lemaradáshoz is vezet.  A továbbhaladáshoz közönségre van szükségünk, mert a munkánk iránt érdeklődő, és a munkánkat véleményező emberek nélkül, nagyon nehéz időket élnénk meg, bárminemű alklotó munkában.  A közönség érdeklődése és megjegyzései az új alkotások létrehozásának motivációja, mozgatórugója. Ha alkotásaid eladásából kívánsz megélni, a munkádat megvásárló emberek – vásárló közönség – nélkül nem tudsz megélni és így nem leszel képes folytatni azt a munkát, amit szeretsz.

© Alain Briot
Indián kertek (Indian Gardens), Grand Canyon Nemzeti Park, Déli perem

Ez egy másik látképe a Fényes angyal ösvénynek, de ezúttal az El Tover Hotel előtti  kilátó-pontról fotografálva. A kép nem csak az ösvényt mutatja, hanem a peremet, a perem alatt fekvő Indián kertettel és  “Plateau Point”tal együtt, amelyek a napi túrák népszerű célállomásai.

Ez a fotó különösen népszerű volt az El Tovar vendégei körében, mert ez az a látvány, amit a canyonra néző szobájukból vagy a szálloda Északi teraszáról (ahol a képeimet kiállították) vagy a peremről láthattak, mivel az El Tovar kilátó a szállodától magától csak 50 (15 méter - a szerk.) lábnyira van.

Más szavakkal, ez volt az a látvány, amit a szálloda minden vendége ott tartózkodása alatt látott. Ismét fontos, hogy a fotó nappal készült, délelőtt 9 óra körül. Miután a legtöbb látogató a Grand Canyont nappal tekinti meg, ez a kép közel azt nyújtja, ami a vizuális élményük a Grand Canyonról.

Ahogyan az előző kép estében, ezúttal is  a közönség kapott több figyelmet, nem pedig a saját művészi ihletem és látásmódom. Én, személy szerint, előnyben részesítettem volna ennek a látványnak azon felvételeit, amelyek napkeltekor vagy napnyugtakor készülnek, de azok nem lettek volna ilyen kelendőek.


5- A művészet reagálást és párbeszédet vár a közönségtől

Azért hozunk létre műalkotást, írunk, fényképezünk, festünk, szobrot készítünk, zenét szerzünk,  vagy amit akarsz, mert reagálást várunk. Alkotunk, mert párbeszédet szeretnénk kezdeményezni. Reagálást, de kitől? Dialógust, kivel? Reagálást és párbeszédet másoktól. Választ és párbeszédet a közönséggel, akiket érdekel a munkánk. Az az állítás, hogy kiárusítjuk a percet, amely során  a művészetnek eme sarkalatos nézöpontja szerint járunk el, a művészet célját minimumra csökkenti. Ez a művész szerepét odáig csökkenti, hogy légüres térben dolgozzék, és olyan környezetben éljen, amelyben a művész addig nem enged magához senkit, amíg ez a művész engedélyt nem ad látogatásukra, újra és újra le nem ellenőrzi hitelességüket, identitásukat és még mi egyebet nem. Ez a bizalmatlanságnak és a gyanúnak a légkörét teremti meg. Ez, végül, legyőzi azt a művészeti szándékot, amely lehetővé teszi, hogy az emberek kéretlenül felfedezzék a műalkotást, egyszerűen, mert tetszik nekik, vagy kiváncsiak rá, és személyesen szeretnék megtapasztalni.


6 – A besztszellerekről és a művészetről

Ne készíts zenét semmilyen hatalmas, láthatatlan közönségnek vagy piacnak vagy osztalékért, sőt bárminek, ami olyan kézzelfogható, mint a pénz.  Bár a megélhetés döntő jelentőségű, mégsem válhat az ihletőddé.  Magadért tedd azt.
Billy Joel

Ennek a “kiárusítási” eszmének a legkiemelkedőbb terepe, amikor a legkelendőbb képek kérdése kerül megvitatásra.  Úgy tűnik, hogy bármely más témánál több kérdés vetődik fel, amikor a besztszellereket a közönséggel össze keverve vizsgálják.

Én ezt némileg meglepőnek találom, hiszen a besztszeller semmivel sem több,  mint rengeteg ember tetszését elnyerő adott darab. A  besztszellerek minden vonatkozásban az üzlettel kapcsolatosak és kevés közük van a művészethez. Bármilyen üzleti törekvésben megtalálhatók, legyen szó fotók, autók, könyvek, állateledel, halloween-cikkek, vagy bármi egyéb eladásáról. A besztszellerek az üzleti élet alkotó elemei. Természetesen, az üzleti tőke részét képezik, mert az ember rendszeres jövedelmforrásként számít rájuk. Azonban, az is tudvalevő, hogy egy besztszeller megalkotása nem egyszerű folyamat.  Szerepet játszik benne a tudás, de a szerencse is. Végülis, az egy kísérletezésen és tévedéseken át vezető folyamat, nem pedig tudományos erőfeszítés eredménye. Bármilyen területen dolgozol, rendszerint meglepetésként ér, hogy mely alkotásod  válik besztszellerré. Bár vannak olyan adottságok, amiket a közönség kedvezően fogad, úgymint az árszint,  egyes jellemzők, újszerűség és hasonlók, egy  mindezekkel rendelkező termék megalkotása,  ami túltesz a versenytársak kínálatán, nemcsak nehéz, de  jó adag szerencsejáték is.


7 - Hogyan készítsünk bestsellert

Még inkább így van ez a művészettel kapcsolatban, mivel a dolgok üzleti oldalán kívül a művészt és a művészi alkotás folyamatát is számításba kell venni.. Mivel a művészet és az üzlet ritkán kapcsolódnak jól egymással, a folyamat többnyire konfliktusos. Mégis, az ember a bizonyos számú változóra számíthat, ha késztetést érez besztszeller létrehozására. A továbbiakban azt fogom elmondani, hogy milyen szerepet játszanak ezek a változók az üzlet és a művészet összefüggésében .

Besztszellert két módon alkothatunk. Első megközelítésben az embereknek éppen azt adjuk, amit várnak tőlünk. A másodikban te, a művész, pontosan azt alkotod meg, amit akarsz, és a közönségre bízod annak eldöntését, hogy tetszik-e neki vagy sem. Az első felfogás a közönségre fókuszál. A második a művészre. Én mind a két felfogást az imént említett sorrendben alkalmaztam, ezért felhatalmazva érzem magma arra, hogy mindkettőről kellő információ bírtokában  beszéljek. Mindkét megközelítéssel alkottam besztszellereket.

Kezdjük az első megközelítéssel, amikor is pontosan azt készítjük el, amit a közönség kíván. Az első kérdés, annak megtalálása, hogy mit is kíván a közönség. Világos, hogy azt kell kitaláld, azt kell megtudnod, ki az a közönség, akit  megbróbálsz elérni (és tetszését elnyerni). Ez ismét azt mutatja, hogy előszöris, közönséggel kell rendelkezned, másodszor pedig, meg kell tudnod, ki is ez a közönség. Ez itt még fontosabb, mivel a besztszellerek alkotásának ez a megközelítése közönség-alapú. Világos, hogy ha nem tudod ki a közönséged, az esélyed arra, hogy a közönségnek azt adjad, amit ők szeretnének, egyenlő a nullával.

Tehát, röviden összefoglalva, az első dolog annak kitalálása, ki a közönséged, a második annak kitalálása, hogy ez a közönség mit is akar. Ez az a megközelítés, amelyet követtem, amikor 1997 és 2002 között a Grand Canyon Nemzeti Park-beli munkáimat árultam. 5 évig nem csak igyekeztem a Grand Canyon látogatói számára  besztszellereket alkotni, de megpróbáltam túlszárnyalni  korábbi besztszellereimet, s így még nagyobb eladási sikert elérni.

Világosan tudtam, ki a közönségem. Azok a Grand Canyon Nemzeti Park látogatói voltak, az emberek, akik szeretik a kanyont, akik azt a peremről látták, vagy az ösvényein túráztak, esetleg mindkettőt megtették. Azok voltak, akik emléket  akartak hazavinni a Canyonban tett látogatásukról. Olyan emberek voltak, akik inkább szerettek volna egy művészi fotóval, mint egy polóval, képeslappal vagy más egyéb szériagyártott cikkel hazatérni.

Azt is tudtam, hogy mit akarnak. Ha a peremről nézték a Canyont, azokat a látványokat akarták, amelyeket azokról a kilátóhelyekről láttak, ahol a látogatásuk ideje alatt megfordultak. Ha pedig túráztak az ösvényeken, akkor akár a bejárt ösvények látványát, akár az ösvényekről feltáruló látványt akarták.

Összefoglalva, tudtam, hogy a kilátóhelyekről és az ösvényekről készített fotók lesznek a legnépszerűbbek. Azok a látványok, amelyeket a legtöbb látogató tekint meg, és az ösvények, amelyeket a  legtöbb hátizsákos túrista jár be. Ez volt a kiszabott munkám. Mindössze azt kellett tennem, hogy nekifogjak a munkának és a legmegfelelőbb módon fényképezzem le ezeket a helyeket. De, mi lenne az a mód? A közönségem perspektívájából nézve a problémát itt is válaszként adódik:  a legmegfelelőbb mód lenne, hogy a helyeket úgy mutsam be, ahogyan a közönségem látta azokat.  Végül, ami számított, az volt, hogy amit a képeimen látnak megegyezzék azzal, amit ők maguk is láttak, s amit most éreznek, az azonos legyen azzal, amit maguk is éreztek. Egy szóban, ami leginkább számított az volt, hogy munkámban  meg tudjam jeleníteni a Canyon nyújtotta élményeiket. Ha meg tudtam csinálni, besztszellerem lesz. Hogy milyen sikeresen tudom ezt megtenni, az fogja meghatározni a leendő besztszellerem jóságát.

A Grand Canyon-beli képeladásaim első évében pontosan ezt tettem, és a következő négy év folyamán egy olyan képgyűjteményt állítottam össze, amelyen a legnépszerűbb ösvények és látványok szerepeltek. Pénzügyi siker következett, mert ez a gyűjtemény, a helyszínek tekintetében, találkozott közönségem igényével és mert olyan áron adtam el, amely szintén megfelelt nekik. Más szavakkal, pontosan azt adtam a közönségnek, amit szerettek volna. Az egyes számú megközelítés minden feltételének megfeleltem.

Most pedig, essék szó a kettes számú megközelítésről, és arról is, hogy ez a megközelítés mennyiben különbözik az elsőtől. Ez a kettes számú elgondolás, mint azt már korábban említettem, abban áll, hogy pontosan azt alkotod meg, amit akarsz, és a közönségere bízod annak eldöntését, hogy tetszik-e vagy sem. Míg az első megközelítés a közönségre fókuszál, ez a második, a művészre.

E szerint a második megközelítés szerint, a művész inkább az ihletére, a meglátására és a személyes stílusára  fókuszál, mint arra, hogy a közönsége mire vágyik. Manapság ezt a megközelítést követem. Miért váltottam?  Lényegében, mert a korábban leírt elgondolásba beleúntam. Egy darabig elszórakoztatott, hogy kipróbáljam és lássam, mennyire tudok a közönség igényével találkozó képeket készíteni. De egy darabig így cselekedvén, s a sikert követően, megértettem, hogy minél tovább mennék ezen az úton, annál inkább eltérnék attól, amit igazán akartam. Például, ha kevésbé ismert helyet fényképeznék, annak a jó eladási esélye kisebb lenne, mert a közönségem nem ismerné azt.

Hasonlóképp, ha túlzottan javítanám vagy módosítanám a fotót, ha például, megváltoztatnám a kontrasztot, a színvilágot, a színek egyensúlyát vagy bármilyen egyéb művészi jellemzőt, az eladásaim szintén csökkennének, mivel a kép nem felelne meg szorosan annak a látképnek, amelyet a közönség a látogatás alatt látott.

Más szavakkal, az első megközelítés szerinti munka, amely a közönségnek pontosan azt adja, amit az akar, azt jelenti, hogy távolodom az olyan típusú képek készítésétől, mint amilyet készíteni akarok. Ez egyúttal olyan képek készítését jelenti, amelyek meglehetősen közel vannak a valósághoz, azaz olyan képekét, amelyeknek a tartalma szigorúan követi a fényképezett természetes látványt. Fényképeztem. De ahogy elkezdtem egyre több javítást, szín-, , kontraszt-, színskála-módosítást eszközölni és a képösszefűzés technikáját használni a kompozicíó végső kialakítására,  egyre kevésbé teljesült ez a követelmény. 

Ez a kérdés lényeges volt, és egy ideje nem tudtam, hogyan oldjam meg. Azt mondani az embereknek, hogy a munkám a képek javításairól és módosításairól szólt, azért, hogy jobban kifejezzék azt, amit érzek, mint ami ott van, nemigen oldotta volna meg a problémát. Az emberek olyan képeket akartak, amelyek azt jelenítik meg, amit láttak, ami azt jelenti, hogy olyan képeket óhajtottak venni, amelyek közel vannak a valósághoz.

Végül a közönség lecserélődése volt a megoldás. Ez azáltal következett be, hogy nem árulták többé a munkáimat a Grand Canyonnál. Ez a csere  szándékom ellenére történt, amikor a Grand Canyon Nemzeti Park elhatározta, hogy a parkban a művészek tovább nem árulhatják munkájukat. Később rájöttem, hogy ez sok szempontból segítette karrieremet, mivel én saját magam nem lettem volna képes feladni ezt az üzletet.

© Alain Briot
Playa tükröződések, Holt Völgy Nemzeti Park (Death Valley National Park)

Gyakran kérdezik tőlem, hol készült ez a kép. Mindig azt felelem, hogy “a Death Valley Nemzeti Parkban található Playán”. A következő megjegyzés, amit rendszeresen kapok “amikor én ott jártam, nem volt ilyen rengeteg víz ” vagy “hol van ez a Playa?”.

Mind a két kérdés arra utal, hogy ez a kép kevesebbet mond a “Death Valley”-ről, mint a létrehozásakor meglévő művészi ihletemről. A Playa egy olyan hatalmas terület, amely magábafoglalja a Death Valley (Holt völgy) teljes alsó részét, a  völgy nagyrészét  alkotó teljes sík részt, a kiszáradt tómeder területet. Más szavakkal, ezt a képet a Valley sok helyéről el lehetett készíteni és nagy kihívás lenne valakit pontosan  a felvétel készítésének helyére irányítani. Valójában, én magam is csak nagy nehezen találtam vissza, mivel rendszerint nem emlékszem pontosan, hol is jártam.

Van lehetősége, hogy a szokásosnál sokkal több víz legyen a Death Valley-ben, mint általában szokott. A valóságban, ott a Death Valley-ben, alig van valamicske víz, ezért is hívják Holt Völgy-nek! Emberek halnak meg, mivel annyira meleg és száraz. Nem egy kellemes környezet.

És mégis, a kép pusztán a vízről, a kék égről és a fodros felhőkről szól. Nyilvánvalóan a látvány egy fajta értelmezése, nem pedig szó szerinti ábrázolása. Világos, hogy a célom a völgynek nem egy leegyszerűsített (sztereotip) formában, egy kiszáradt, gyér nönényzetű és lángolóan napfényes tájként való bemutatása volt.

Valójában a kép készítésekor, az elképzelésem nagyon eltérő volt.  Egész idő alatt Robert Frost verse, a "The Path Less Traveled" (“Kevésbé bejárt ösvény”, nyers fordítás! – a ford.) járt a fejemben, és ahogy dolgoztam, állandóan egy olyan képet próbáltam megkomponálni, amelyben két kicsi “folyó”, ahogy a fenti képen,  egymásba olvad, így nyújtva a víz által létrehozott ösvény metafórikus verzióját. Végül ez a megközelítés nem működött, és ezt a képet alkottam meg, képletesen mondva egyetlen ösvényt, amelyben a felhős ég tükröződik vissza.

Olyan ösvénynek látom azt, amely egy ismeretlen, de kellemes végállomáshoz vezet.  Mintegy az ég és a föld összeolvadásaként is látom. A föld és az ég kombinációja, szimbiózisa. Biztos vagyok, hogy más, éppilyen érdekes értelmezések is lehetségesek.


8 - A hosszú távú művész magányossága

Minden kép, amit megnézel, minden fénykép, amit fotózol, bizonyos értelemben önarcképpé válik.
Az elkészült portré az intimitása által válik jelentősebbé –  a fotográfus nemcsak tárgyával, hanem a közönséggel is intim kapcsolatba kerül
Dorothea Lange

Jó oka van annak, hogy a közönség birtoklásának szükségessége a kezdő fotósokat felzaklatja: közönséget találni nehéz. Annyira nehéz, hogy néhány művész sohasem talál megfelelő közönséget, és meg kell elégednie vagy egy nagyon kicsi, ellenséges, vagy munkája megvásárlására képtelen közönséggel.

Vegyük például Van Gogh-ot, aki sosem talált megfelelő közönséget. Amikor volt közönsége, az egy nagyon pici közönség volt. A bátyja, Theo, alkotta az ő fő közönségét. Dél-franciaországi tartózkodása alatt, életének végén, volt néhány gyűjtő aki megvásárolta a munkáit, vagy elcserélte festményeit árucikkekre vagy szolgáltatásokra. Végül, munkája sosem hozta meg azt a visszajelzést, amit művészként, úgy hiszem, mi mindannyian keresünk. Van Gogh reakciókat lényegében a bátyjától kapott. Munkáinak sohasem volt nagyobb bemutatója, és nem érte meg, hogy lássa műveinek hallatlan magas árait. Valójában, hogy ez megtörténjen, egy másik nemzedékre volt szükség. Természetesen, mint azt mindannyian tudjuk, amikor Van Gogh műveire reagálni kezdtek, az viharként csapott le a világra, és manapság a munkájáról folyó vitában majdnem mindenkinek mondania kell valamit, annak ellenére, hogy amit mondanak, többnyire ismétlés. Van Gogh közismert névvé vált. Közönsége óriási. Az élete során meglevő és a mostani közönségének mérete között tátongó szakadék észbontó, és nehéz megmagyarázni.

Ez egy szélsőséges példa, és csak néhány művész néz szembe hasonló helyzettel. Mindazonáltal ez megmutatja a közönség megtalálása, munkánkra visszhang generálása, a munkáról eszmecsere kezdeményezése nehézségét. Mindez távolról sem könnyű, vannak, akiknek sosem sikerül. Ennek különböző oka lehet. Lehetséges, Van Gogh-hoz hasonlóan, hogy az ember munkája azért nem talál megértésre, mert meglehet, hogy megelőzte korát. Lehetséges, hogy  művei nem vonzzák a vásárló közönséget, és anyagi forrás híján a művész nem képes tovább dolgozni. Megeshet az is, hogy a munka  a közönség egyetlen rétegének sincs ínyére, vagy fenntartással fogadják azt és az egész társadalom elutasítja.


Meglehet, s ahogy én gondolom, gyakran van így, ez azért következik be, mert nem tettek erőfeszítést arra, hogy elérjenek egy adott közönséget. Előfordulhat, szerintem, hogy túl sok művész felelős azért, hogy nem kezdeményezte az eszmecserét. Lehetséges, hogy a művész nem törekedett reagálásokra. Vedd észre, hogy nem azt mondtam “reagálást várt”. Úgy gondolom, minden művész szeretne reagálásokat kapni. Én azt mondtam, “törekedett reagálásokra”, mert túl sok művész gondolja úgy, hogy a reagálás magától jön, anélkül, hogy bármit is tenne érte. Sajnos, ez nem így van. Az embernek törekednie kell a reagálásra, és tennie kell azért, hogy a munka iránt valószínűleg érdeklődő közönség elé kerüljön a műve. Ez, képletesen szólva, néha egy hosszútávfutó, és nem egy sprinter képességeit kívánja meg.


9 – Hogyan található meg a közönség

Közönségemben sok az ötvenes éveiben járó.
De azt várják el tőlem, hogy továbbra is úgy csináljak, mintha úgy tennék.
Pete Townshend

Gyakran kérdezték tőlem, a jelen cikkben is megfogalmazott kijelentéseimet követően, hogyan lehet ténylegesen rátalálni a közönségre. Az eljárás egyszerű: bemutatod a munkádat és a munkád bemutatása révén megtalálod a közönséged . Hadd magyarázzam meg!

Munkád bemutatásával egyidejűleg, mind a témádat mind az ahhoz való hozzáállásodat értelmezed. Az ember nem tud mindent lefényképezni. Ritkán, ha egyáltalán, sikeresek az olyan fényképek bemutatói, amelyek nem illenek bele egy meghatározott kategóriába, vagy nem egy speciális témáról, megközelítésről, vagy projektről szólnak. Más szavakkal, egy bemutató egy témáról vagy egyféle megközelítésről vall, és ideálisan egy speciális projekt eredménye. Annak vizsgálata, hogy miből áll egy projekt, túlmegy ennek az esszének a célkitűzésen, egy másik írásomban fejtem ki, valamint az oktató anyagaimban és műhelyfoglalkozásaim során foglalkozom vele.

A bemutatód címe és a helyszíne szintén  lényeges. Miután itt nem egy konkrét témáról, látásmódról és meghatározott stílusról próbálok meg szólni, a helyszínek széles skáláját kell figyelembe vennünk, attól kezdve, hogy az utcán kínáljuk eladásra, egy jól ismert galériáig vagy múzeumig. Ide tartoznak a nyomtatott kiadványok, úgy mint a könyvek és folyóiratok, valamint az elektronikus publikációk, a honlapok és eletronikus dokumentumok (pl. PDF-fájlok, vagy digitális könyvek) is.

A lényeg az, hogy a bemutatód témája, a kiállítás helyszíne, a reklámozás céljából tett hírverés, valamint a bemutatás egyéb jellemzői, egy speciális közönséget vonzanak majd. Példaként, ha a bemutatódat egy galériában tartják, az a galériát látogató közönséget vonzza majd és azokat, akik rendszeresen eljárnak a megnyitókra.

Másképpen fogalmazva, ahhoz hogy közönséget találj, “az eveződet be kell meríteni”, avagy nem képletesen szólva, részt kell venned a művészetről folyó társalgásban a munkád bemutatása kapcsán és az azt megtekintő, kommentáló emberekkel, ha pedig árulod azokat, az alkotásaidat vásárlókkal vagy nem vásárlókkal. Egyszerűen nincs más módja annak, hogy megszólitsd a közönséged.  A választásod abban van, hogy a bemutatód helyszínét kiválaszthatod. De, a tény az tény, a munkádat be kell mutatnod valahol. Nem várhatsz arra, hogy az emberek megjelenjenek az ajtódnál, és kérjék, hogy megnézhessék a képeid gyűjteményét! Ez bizony nem fog megtörténni!

Bizonyos értlemben, ez szokatlan módon hitelesíti azokat, akik azt állítják, hogy nincs szükségük közönségre.Tartsd meg a munkádat magadnak, ne mutasd meg senkinek és ha nincs szükséged közönségre, ezt a helyzetet teljességgel kielégítőnek fogod találni. Másfelől viszont, ha ezt nem találod kielégítőnek, ez a helyzet elfogadhatatlan számodra, akkor közönségre van szükséged. Ha ez a helyzet, akkor a munkád nyilvános kiállítása, a fent említett helyszínek valamelyikét használva, az út, amin járnod kell.

© Alain Briot
Négy folyo-kavics,San Juan folyó, Utah

Ahogy gépeltem a fenti kép helyszínét, azon gondolkodtam, hogy akárhol is készülhetett volna. Noha pontosan a képen szereplő módon mejelenített kavicsokat a Utah állambeli San Juan folyó mentén lehet megtalálni, hasonló kövek, vagy éppen ilyen színesek, rengeteg helyszínen előfordulhatnak.

Összegezve elmondható, hogy ez a kép nem a helyszínről szól. És nem is a kavicsokról, mert ez, mint illusztráció nem mutatna jól egy földtan-tankönyvben sem, például. A kiadóm ezt a képet a 2009. évi naptárukba válogatta be. A gyűjtők körében szintén nagyon népszerű ez a kép.

Ez a kép a színről és a kompozícióról szól. A kép felső részén  lévő három forma szoros  egymásmellettiségéről, valamint ezek és az alattuk levő kavics formája közötti kontrasztról. Arról a tényről szól, hogy a 4 kavics nagyon eltérő színű.  Arról is szól, hogy ez a négy szín mennyire harmonizál, mindegyik a másik vizuális megjelenését erősíti, ahelyett hogy ütnék egymást.

Végezetül, ez a kép rólam is szól. Elsétálhattam volna ezek mellett a kövek mellett anélkül, hogy észrevettem volna azokat, vagy a lefényképezés igényével figyelemre méltattam volna. Hogy most megnézhetjük,  valójában annak köszönhető, hogy azon a napon a San Juan mentén megörökítettem vizuális megjelennésüket.  Ez nem az a fotó, amelyet valaki azért vásárol meg, mert járt ott. Ez az a kép, amit a mondandójáért vesz meg valaki.  


10 – Készségfejlesztési gyakorlatok

Ez az esszé gyakorlati témáról szól, és nem lenne teljes készségfejlesztési gyakorlatok nélkül. Ezért  néhány gyakorlatot készítettem azzal a céllal, hogy segítselek alkotásaid közönségének meghatározásában és megtalálásában.

1–Jellemezd ideális közönséged.

Jellemezd azt a közönséget, akit szeretnél, a közönséget, akik számára alkotsz, bár nem tudod biztosan, látják-e a munkád, tudnak-e rólad. Írd le azt a közönséget, akiről úgy gondolod, hogy megérti, amit mondasz és fogékony az üzenetedre.

2–Jellemezd közönséged egy specifikus tagját

Ez a személy olyan különböző személyek kombinációja lehet, akikkel találkoztál már vagy  olyan tulajdonságok gyűjteménye, amelyeket különböző emberekben találtál meg, akik közül mindenki része az eszményinek tekintett közönségnek.

Esetleg, egy példa a sok lehetséges közül: valaki megértette a munkádat, de nem volt képes szavakba önteni azt. Vagy, mások ki tudták szavakkal fejezni azt, amit a munkádról gondolnak, de rövid időt töltöttek a munkád nézegetésével és egy csomó időt a róla való beszéddel.

Vagy, talán egy másik személy munkáid gyűjtője és rendszeresen vásárolja is, azonban még nem beszélgettél vele a munkádról. Esetleg, a közönséged egy másik tagja nagyon sokat tud a fotózásról, és tökéletesen érti a  törekvéseidet,  de nem vásárolja meg a munkádat vagy nem mond róliuk véleményt, legfeljebb technikai vonatkozásban. Egy másik személy pedig, aki másoknak nagyon pozitívan nyilatkozik munkáidról, de érdeklődése a munkád iránt itt be is fejeződik.

A  közönséged jellemzéseként, összesítsd mindazokat a jellemvonásokat, amit kedvelsz a közönségedben.

3–Mit tartassz az eladásról?

Ebben az esszében az eladásról értekeztem. Személy szerint, mit tartassz az eladásról?  Mit kell tennie egy művésznek, hogy eladhasson? Írd le,  mik a lépéseik és mi a munkájuk, ha te vagy ők eladni szeretnének!

4–Besztszellereid

Vannak besztszellerek a munkáid között? Vagy, el tudsz képzelni egy képet, amit úgy gondolsz, hogy besztszellerré válna, ha megalkotnád?

Ebben a feladatban írd le a meglevő besztszellereidet, vagy amelyeket meg akarsz alkotni. Légy annyira specifikus, amennyire csak lehetséges, és foglald bele a témát, a helyszínt, a megvilágítást, a napszakot, képméretet, bemutatást és bármely egyéb jellemzőt, amire gondolsz. Végezetül, írd le azt a közönséget, aki ezt a besztszellert megvásárolná.


11-Következtetés

Mint művésznek nagyon fontos, hogy rendelkezzél közönséggel és ismerd is a közönséged. Nagyon kezdő korodban előfordulhat, hogy figyelmen kívül hagyod közönséged létét. Ha nem fontos számodra, hogy munkádat megosszad másokkal, és ha kizárólag magadnak fotózol, akkor ez valóban lehetséges. Hasonlóan, sok fotós a kezdet kezdetén, egy “talált” közönséget használ inkább, sem mint egy megkeresett közönséget. Munkatársak, barátok és a család azok, akiket “talált” közönségnek nevezek. Ők kéznél vannak, mert ők az életed része, legyen az családi, szakmai vagy szabadidőbeli kapcsolat. Más szavakkal, ők az ismeretség okán hajlandók a munkádat megtekinteni, nem pedig a fotózás iránti anyagi érdekeltségből.

Végső fokon a közönség kérdésének mindkét “megoldása”  eltörpül, amikor az alkotásaid számára ígéretesebb helyszíneket kezdesz keresni. Ha az a célod, hogy galériában, múzeumban vagy egy művészeti tárlaton mutasd be a munkádat, vagy ha értékesíteni kívánod ügynökségen keresztül, esetleg boltokban vagy más kereskedelmi helyszíneken, akkor tisztában kell lenned azzal, ki az a közönség, aki az adott galériába, múzeumba, ügynökségbe, boltokba, stb. jár, azért, hogy megállapítsd, vajon a munkád megfelelő-e erre a helyszínre. Ha elhanyagolod az alkotásaid bemutatására vagy értékesítésére fontolóra vett helyszínek közönségének megvizsgálását, akiket azért keresnél, hogy megmutathassad vagy eladhassad nekik a munkádat, nagyon komoly csalódásra számíthatsz, és nagy valószínűséggel kudarcot vall a próbálkozásod, hogy az adott helyszínen elfogadják azt.

Miért? Egyszerűen azért, mert amikor a munkádat bemutatod egy adott galériában, vagy tárlaton, vagy amikor értékesíteni kívánod egy meghatározott helyen vagy egy specifikus boltban,   ennek a galériának, múzeumnak, bemutatóteremnek és boltnak a közönsége a te közönségeddé válik. Ezesetben kívánatos, hogy megfeleljen egymásnak   a közönség ízlése, amit ez a közönség látni kíván ezen a helyszínen, valamint a te munkád. Ha ez a megfelelés hiányzik, a legjobb esetben a közönség semmibe veszi a munkádat.  Rosszabb esetben, rögtön azzal kezdik, hogy miért vagy ott egyáltalán. Azaz, hogy miért fogadta el a kurátor, a bolttulajdonos, a bemutató szervezői, stb. a munkádat.  Mivel ők ismerik a közönségüket, valószínűtlen, hogy elfogadnának oda nem illő munkát. Legvalószínűbb, hogy visszautasítanának, és valószínű, hogy magadra hagynának, találd ki az okát. Az ok, hogy nem ismered a közönséged.

Természetesen, egy adott helyszínen, a közönségnek több típusa is jelen lehet. Például, a Grand Canyonnál találkoztam olyan emberekkel, akik inkább művészi, mint turisztikai fotókat akartak vásárolni. Tulajdonképpen, jó néhány üzletet bonyolítottam ezen közönség tagjaival, mivel az ottani bemutatón való részvételem vége felé mindkét közönség számára dolgoztam.

De a helyzet mégis cask az, hogy egy adott helyszín közönségének java része az egyik vagy másik kategóriába fog beleilleni.  Végső soron, bár néhány üzletetet lebonyolíthatsz egy művészi orientációjú közönségnek turisztikai helyszínen is, de az itt megforduló közönség többsége turisztikai jellegű fotókat keres.

Végül is, oda kell  menned, ahol a közönséged van. Ha nem így cselekedsz, az nem csak üzleti értelemben, de a saját művészi fejlődésed dolgában is károdra lesz. Esetemben, egy turisztikai helyszínen történő árusítás nagy kihívást jelentett  művészi munkám előmenetelére nézve. Mialatt  kísérleteztem, a közönség inspirálta ezt az igyekezetet. Állandóan kérdezgették, hogy  a munkám valósághű-e vagy sem, manipuláltam-e a képeim vagy sem. Nemcsak a kérdésekre adandó helyes válasz kidolgozása (lásd. “Mondd cask azt, igen” /”Just Say Yes” című esszémet) rabolta az időmet, ezekkel a kérdésekkel  foglalkozván, nem maradt időm arra a munkára, amit meg akartam csinálni. Végül, szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy a gond nem a közönséggel volt, sokkal inkább az én közönség választásommal. Ahogy ezt elfogadtam, a megoldás világossá lett, ki kell cserélnem az elérni kívánt közönségemet, amit sokkal könnyebb megtenni, mint  a közönség felfogásának megváltoztatásával próbálkozni.

Alain Briot
Vistancia, Arizona
December, 2008


Alain Briot-ról 

Alain Briot képzőművészeti értékű fotókat készít, workshopokat vezet és DVD-tananyagokat készít a kompozícióról, fotók nyomtatásáról és marketingjéről. Alain a szerzője a „Mastering Landscape Photography" (Tájkép fotográfia mesterfokon) c. könyvnek, ami megvásárolható az Amazonnál, egyéb könyvesboltokban, és közvetlenül Alaintól. Alain munkájáról és tananyagairól további információk elérhetők Alain honlapján: http://www.beautiful-landscape.com.

Alain örömmel fogad ezzel, valamint bármely másik cikkével (pl. a Luminous Landscape „Briot’s View” rovatában megjelentekkel) kapcsolatos minden észrevételt. Elérhető közvetlenül e-mailben, a következő címen: Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges

Fordította: Buday Irén
Debrecen, 2009. február


 

Hozzászólások
HozzáadásKeresés
Nagy Sándor (92.52.196.xxx) 2009-02-20 09:20:32

A hozzászólások megengedett maximális terjedelme 1000 karakter, ami a szerkesztőben 11-12 sort tesz ki, végleges helyén, a cikk végén kb. 8-9 sor lesz. Akinek ennél hosszabb észrevétele, véleménye, másokkal megosztani kívánt tapasztalata van, kérem, küldje el e-mailben (nasa@http.hu), felteszem a portálra.
Köszönöm
Az első hozzászólás, Szabó Ant
Nagy Sándor (92.52.201.xxx) 2009-04-09 11:13:14

E-mailben kaptam az első hozzászólást, ami a terjedelmi korlátra tekintettek külön cikkben adok közre. A hozzászóláshoz kövesse az alábbi linket!
http://www.fotoagora.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=122&Itemid=62
Ha másképp nem megy, másolja a fenti linket a vágólapra (CTRL C), majd illessze be böngészője megfelelő ablakába (CTRL V).
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!
 
< Előző   Következő >
Advertisement
Advertisement
Advertisement