Főoldal arrow Cikkek arrow Debreceni fotográfusok arrow Horváth István és Szabó Antónia
Horváth István és Szabó Antónia
Írta: Nagy Sándor (nasa@http.hu)   
2009. március 12.

Közös életrajzi adatok

© Horváth István - Szabó Antónia
Organikus kiállítás V. 2008. Debrecen, Belvárosi Galéria

1974-ben kötötték össze életüket, házasodtak össze. Két gyermekük van: Lányuk Bíbor (1981), fiuk Dániel (1984) – mindketten művészi hivatást választottak. Bíbor 2 évig az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán tanult, ahol mestere Földi Péter Kossuth- és Munkácsi díjas festőművész volt, majd a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett festőszakon. A festés mellett más művészeti ágakat is elsajátított: fotó, video, tüzzománc, textilfestés, szobrászat. Vele már több, családi kiállításon szerepeltek együtt. Dániel a Debreceni Egyetem Konzervatóriumában (ma Zeneművészeti Kar) végezte a klasszikus ütőhangszerek szakirányt, most a jazz műfaját műveli.

Fotós felszerelésük

István gimnazista korában, már az '50-es évek végén Praktica IV/a tükörreflexes gépet használt. Antónia is Prakticával kezdte, majd Exakta Varex és édesapjától örökölt kétaknás Rolleiflex gépekkel fotózott. Később a Minolta több változatát (pl. a Minolta X-700, akkor kiemelkedő szolgáltatásokkal) is használták. Stúdiójukat  6x7-es Mamiya RZ67 középformátumú géppel és Sinar Cardan 9x12-es view kamerával szerelték fel, amit 3 csatornás Broncolor  stúdió vaku, színes dia hívására is alkalmas Jobo fotólabor, valamint  LPL C 7700 nagyítógép tett teljessé. Jelenleg Panasonic Lumix kompaktjuk van, házi használatra.

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Horváth István életútja, munkássága szubjektív ismertetése

A Tóth Árpád Gimnáziumban töltött évekre felhőtlen diákévekként emlékszik, és számon tartja, hogy sok, mára már ismertté vált művészkollégája is koptatta ott a padokat. Fotóművésszé válásában az ő életében is meghatározó évek lehettek, hiszen már az érettségit közvetlenül követő időszakban több külföldi kiállításon, köztük igen rangos (I. Salon Européen …, Franciaország) seregszemlén szerepelt képeivel. Sőt, mint mondja, negyedik elemista korában pillanthatott be először egy fotólabor sötétkamrájába, s annak varázslatos világa rabul ejtette.

Következett az MTA Atommagkutató Intézete (ATOMKI), ahol 14 évet töltött el tanulóként, majd fotós munkatársként. Fotós tanulóként a szakma gyakorlati részét elsősorban önképzéssel sajátította el, hiszen helyben nem volt fotós mestere (de ő akkor már nemzetközi kiállításokon szerepelt képeivel). A kutatóintézeti háttér az önálló tanuláshoz, kísérletezéshez, szakmai fejlődéshez kiváló hátteret biztosított, és ezt maximálisan ki is használta. Lehetősége nyílt, feladata volt a fotózás minden ágában (akár a mozgófilmmel, szitanyomással, nyomdai fotózással – annak minden munkafázisával, beleértve a nyomtatásig) dolgozni. Azok, akik ide kerültek, itt tanulták meg a – gyakran igen magas, egyedi követelményeket támasztó – szakmát (így volt ez számos egyéb szakmában is, az üvegtechnikától a finommechanikai műszerészetig, hogy csak kettőt emeljünk ki közülük – a szerk.). Elővette a fotóreceptek gyűjteményét, és sorban kipróbálta az egyes receptúrákat – a szükséges vegyszerekért csak az Intézet vegyszerraktárát kellett felkeresnie. Az önálló tanuláshoz a szakmai hátteret a Debreceni Fotóklub, és annak környezetében dolgozó, a szakmát kiválóan művelő öregek biztosították, majd olyan fiatalabbak, akik nagyon lelkesen, és átgondoltan dolgoztak. Horváth István szavait (fentebb tartalmában, itt szigorúan) Komiszár János: „Délibáb színei” c. könyvből, a róla szóló „A következmény sorsszerű, fotóművész lett” fejezetből (Kiadó: Cívis Hotel Zrt, Debrecen, 2007.) idézzük: „[a kutatóintézetben] … ha akartak, többet tudtak elsajátítani [a szakmai ismeretekből], mint amennyit bármilyen felsőfokú képzés során (akkor nem is volt ilyen) tanultak volna … Azt hiszem, a hangsúly ez utóbbin van: örökérvényűnek tekinthető, hogy ha valaki akar tanulni, akkor utánajár mindennek, ha azonban nem, akkor hiába jár bármilyen magas iskolába.”

Az ATOMKI-ban töltött évek közepe, az 1967. év – bátran mondhatjuk – mérföldkő Horváth István művészi pályafutásában, de a magyar fotográfia újabb, napjainkat közvetlenül megelőző történetében is. Így ír erről 30 év távlatából társa, Szabó Antónia, aki az eseményeket közvetlen közelében élte át, hiszen abban az évben került a „keze alá”, az ATOMKI-ba, fotós tanulónak (Közelkép, A fotóművészet debreceni műhelyei I., Egyszer volt 1967 – Hajdú-Bihari Nap, 1996. június 10.): „Hol és mikor kezdődött a fotótörténelem magyarországi újraébredése, az mára szinte közhellyé vált, mondhatni, a szakma lerágott csontja lett – a Műhely 1967 című kiállítással, Debrecenben. Idestova harminc év telt el azóta, és az utóbbi időben egyre több publikáció jelent meg méltatásával, jobbára értekező vagy komolykodó, jól  – sőt belülről – informált stílusban. […] De anno nem ez volt a helyzet – mint ahogy mindig vannak ’nem olyan helyzetek’ –, a Műhely 1967 éppúgy dübörgött be a művészetpolitikába – Földes professzor úr megfogalmazását idézve Sztravinszkij zenéjével kapcsolatban –, mint egy gyorsvonat a koncerttermek állott és hamis levegőjébe. Nem tévedés, nem elírás – nem a művészeti életbe, hanem a művészetpolitikába! Ez volt a kulcsszó, s amelyik művészeti szemlélet, vagy uram bocsá! hitvallás nem illeszkedett hozzá, az kirekesztett, pontosabban tiltott, esetleg tűrt lehetett, de támogatott soha.” A mai fiatal fotográfusok közül sokan talán elképzelni sem tudják, mi lehetett az a művészeti szemlélet, amit az akkori művészetpolitika legfeljebb tűrt, de inkább tiltott? Horváth István, a MŰHELY ’67 egyik szervezője és kiállítója így ismerteti Komiszár János fentebb már idézett könyvében: „A ’60-as években felnőtt egy új, ifjú művészgeneráció, amely szakítani akart az akadémista szemléletmóddal. A fotóművészetben éppúgy, mint bármelyik másik művészeti ágban. Sőt talán jobban, mivel a fotót a pillanat művészetének mondták, s állították, hogy csak reprodukálni képes a kereső által kivágott valóságszeletet. Az akadémista fotószemlélet ebben ki is merült, el sem tudott képzelni mást, és el sem fogadott mást ettől a műfajtól. A műfaj sajátos helyzetéből fakadó úgynevezett dokumentatív jellegű „szociofotótól” legalább annyira hidegrázást kaptak, mint a technikailag táblaképbe hajló alkotásoktól. Emlékszem, még a ’70-es években sem engedte az akkori ’mindenható’ zsűri egy olyan fotográfia kiállítását,

© Horváth István
Horváth I: Gyász 1967 (fotómontázs)
amelyen egy görnyedt anyóka tolja a szedett-vedett, szakadt motyóját egy háború előtti, szintén viseltes „pullman’-babakocsiban, lepusztult – de valóságos – városi környezetben. A művészetpolitika gyomra ezt nem vette be, akkor képzelhető, miként viseltetett a legendás MŰHELY ’67 képanyagával s szerzőivel szemben… Tényleg ’újhullám’ volt, intellektuális, gazdag formavilágú, expresszív erejű anyag született. […] Ezzel egy időben bemutattam egy önálló kiállítást is az akkori tanítóképző előcsarnokában. Ezzel végképp előcsalogattam a konzervatív szakma ’kígyónyelvét’. Ilyen címmel jelent meg egy kritika a szakmai lapok oldalain: „Akasszátok fel …’. Voltak hasonlók szép számmal, de még arra sem érdemesek, hogy megemlékezzünk róluk. Igen, a Gyász című fotómontázsom irritálta leginkább az ítészeket, meg talán a ’húsdarálós’, no meg a saját kiállításom installációja, amely teljesen szokatlan, s meglepő volt. A MŰHELY-esek, s az őket patronálók megbélyegzett elemei lettek a társadalomnak: kit bíróság elé citáltak, kik elmenekültek az országból, kik ’itták a levét’, de azóta sem hódoltak be semmilyen művészetpolitikai követelménynek, igénynek. Azóta izgalmas és nagy pályákat futottak be, van közöttük elmegyógyász professzor, filmgyári standfotós, többkötetes fotóalbumot megjelentető alkotó, filmrendező, világjárt életművész, s akad egy, ki maga készítette hajóján most is valamelyik tengeren, vagy óceánon lakik, elszakadva a szárazföldi kötöttségektől. Az utóbbi években olyannyira felment a MŰHELY ’67 értéke, hogy az akkori ellendrukkerek és besúgók is igyekeznek valamiképp becsempészni nevüket a csapatba, s egyre több helyen nyilatkoznak olyan értelemben, mint akik mindezt belülről ismerték. […] Így lesz a tiltott kategóriából idővel – történelem…

Kicsit hosszasabban idéztük az aktív résztvevő és a közeli szemlélő visszaemlékezését, de így éreztük hitelesnek. István ’itta a levét’, csaknem évtizedes „szilencium” volt osztályrésze, a MFSZ-be is csak 1975-ben vették fel. De hogy nem az érintettek elfogultsága festi ilyenre a képet, bárki meggyőződhet a Foto (abban az időben a szakma meghatározó folyóirata) lapban megjelent, és az Irodalom fejezetben felsorolt cikkekből. Bár István szerint „… még arra sem érdemesek, hogy megemlékezzünk róluk …”, egyetlen gondolat-fűzér erejéig idézzünk Ibos Iván: Akasszátok fel …” c. akkori cikkéből (aki több „gondolat, érv” is érdekel, keresse a könyvtárakban): „Akasszátok fel … No nem a királyokat, mert azokból már nincs kínálat manapság Debrecenben, de ha felkötöd magadat, kedves, kényszerítve nézőmmé vált tanfolyamhallgató [a két kiállítást, azok „elvetemült szervezői”, mintegy kísérő rendezvényként a Népművelési Intézet Debrecenben megtartott, 8. fotószakreferensi és szakkörvezetői tanfolyamához időzítették –  a szerk.], akkor az is megteszi. (Kötél és akasztófa – a jól bevált önkiszolgáló módszer szerint – mellékelve a kiállítási helyiség installációjában.) Mert mit is tehetnél okosabbat, hiszen ha nem vagy vak, észre kell venned, hogy mindaz, amit a művészet feladatáról, társadalmi szerepéről, a realista ábrázolásról itt tölcsérrel a fejedbe töltenek, csupán az elméleti tanterem rekkenő hőségű levegőjében képes vegetálni, amely nem frissül fel, akárhány

© Horváth István
Horváth I: Örvénylés 1968 (mikroszkopikus felvétel)
ablakot is nyitnak az égre. De mihelyt leszállsz t. Hallgató ide, az ’élet sűrűjébe’, itt, az utca emberéhez legközelebb eső helyen – az előcsarnokban – nap mint nap kényszerülsz összetalálkozni ’a megújuló fotóművészet monumentális alkotásával’. […] De tegyük félre az irónikus hangot, beszéljünk komolyan, mert komoly dologról van szó. Kezdem a legkomolyabbal. Debrecenben – ne firtassuk, hogy a katalóguson szerepel-e vagy sem a Népművelési Intézet, illetve a helyi tanács Művelődési Osztályának neve – lényegében az említett szervek intenzív segítségével olyan fotókiállítás nyílt meg, amely enyhén szólva nem nagyon egyeztethető össze művészetpolitikai célkitűzéseinkkel. Az egyén cselekvési szabadságára hivatkozva – amelynek magam is híve vagyok – hallottam már olyat […] És ha már a lelkiismereti szabadság kérdésénél tartunk, akkor szeretném azt is leszögezni, hogy nem a Műhely 1967 c. kiállítás és Horváth István jogát vitatom ahhoz, hogy úgy gondolkodjanak és fényképezzenek, mint ahogy azt teszik is. Azt azonban vitatom, hogy művészetpolitikailag ez  volna az az ügy, melynél jobbra nem tudtak volna – akár Debrecenben is – néhány tízezer forintot elkölteni.”

Az ATOMKI-ben eltöltött éveket követően, szabadfoglalkozású fényképészként alkalmazott fotográfiai megbízásokkal keresi kenyerét. Újabb, másfajta szakismeretekre volt szüksége, akart tanulni, ennek is utánajárt: tanulmányúton az akkori NSZK-ban, egy jelentős reklámstúdióban, itthon pedig a két legnagyobbtól, Gink Károly és Tóth József fotóművészektől – a reklámszakma kiválóságaitól – szerezte ismereteit. A kiválóan felszerelt stúdióban (ma is megvan, a hátterek, világítás állványzata elvesztette funkcióját, a képzőművész-házaspár jelenleg más technikával készíti itt műveit) reklámfotók, képeslapok, hanglemez- és CD-borítók, plakátok, fali- és asztali naptárak, reprezentatív prospektusok és cégkatalógusok készültek. Könyvillusztrációkat is készített: pl. a Corvina Kiadó Könyv a magyar borról és a Mézkönyvek fotóanyagát, illetve a SZTÉLÉ Alapítvány kiadásában megjelent Tóth Menyhért kötet mintegy 150 festmény-reprodukcióját. Pályafutásának erről a „kitérőjéről (?)” így nyilatkozik Komiszár János többször is idézett könyvében: „Mennyire művészet? Minden alkalmazott műfajbeli feladatot művészi nívón igyekeztem megoldani. Ha ma átnézem akkori plakátjaimat, nincs szégyenkezni valóm sem minőségben, sem ötletekben, sem megoldásokban.

© Horváth István - Szabó Antónia
Horváth I - Szabó A: Design1992 könyv 2 oldala

De ebben a másfél évtizedben sem kerültek takaréklángra közvetlen művészi ambíciói. A Debreceni Fotóklub akkor pezsgő szakmai bázisán felnőtt egy új generáció, amihez ráadásul elméleti hátteret is biztosított Pap Gábor művészettörténész Szabadegyetem kurzusa: összeállt egy kis csapat, amelynek vezetőre volt szüksége –  Horváth István megalapította a Debreceni Fiatal Fotósok Stúdióját. Az országosan kialakult klubfoglalkozásoktól eltérően a stúdió (egyenrangú) nyolc alapító tagja gyakorlati képzések mellett (miközben valamennyien látogatták a Szabadegyetem előadásait is) egy-egy kiadott témát „házi feladatként” dolgozott fel.  A munka rendkívül intenzív és sokrétű volt, eredménye országos megmérettetésben is megmutatkozott. Kollektíven először a Fiatal Művészek Klubjában mutatkoztak be Budapesten 1976-ban, majd 1977-ben a hajdúszoboszlói Kisgalériában. Ez utóbbi specialitása, hogy az önálló alkotások mellett nagy hangsúlyt kapott a közösen készített stúdiumok bemutatása. Egy, a 10 évvel korábbi reagálásokkal homlokegyenest ellentétes reflexió (Szabó Ernőtől): „… a fotózásban igénylik az új vizuális kifejezőeszközöket.” A magyar fotóséletben hosszú évekig legnagyobb szabású és legrangosabb eseményen, a Szegedi Szalonon egyenként és együtt, csoportként is elismerésben részesültek (részletesen ismerteti Szabó Antónia a fentebb idézett, Hajdú-Bihari Napban megjelent sorozat II-III részében). Horváth István pedig a Komiszár János kötetben: „A stúdió megszületése hiánypótlásul szolgált azoknak, akik a fotózást mint művészeti kifejezésformát akarták használni. Kvalitásában vetekedhetett volna egy felsőfokú képzéssel. Tanúsítja ezt, hogy a stúdió tagjainak nagy százaléka – a maga tehetségén és szorgalmán – hivatásos fotóművész lett. Az ott végzett munkám eredményeképpen 1980-ban egy módszertani kötetben megjelent ’Az anyag és forma fotografikus megközelítése’ c. írásom.” A Stúdió nagy előnye és jó darabig éltetője, hogy nem „csontosodik” be, tagok válnak ki és újabbakkal gyarapodik (egy ideig a már másik cikkben bemutatott Seres Géza is részt vett a stúdió-munkában, az ott megemlített Hagymás Istvánnal együtt), mégpedig úgy, hogy már nemcsak fotósok, hanem festők és grafikusok is bekapcsolódnak munkájába. A ’80-as évek elején (az alapító tagok önálló pályára lépnek) megtörténik a teljes nemzedékváltás, a megváltozott szakmai összetételt az elnevezés módosulása is követi: Fiatalok Stúdiója néven működik tovább, vezetője továbbra is Horváth István.1980-ban a hajdúnánási Kisgaléria-beli kiállítás kapcsán Székelyhidi Ágoston így jellemzi munkájukat:”A technikai úton történő felbontás és összeillesztés, a fény irányítása, a lencse különös beállítása, a rajz szerepeltetése. Sőt a törekvések eme köre a szobrászat bevonásával is bővül.” 

© Horváth István
Horváth I: Kék idő 1973 (emulzió, farost)

Már rövid életrajzából kiderült, hogy a kezdetektől feszegette a műfaji határokat, keverte, ötvözte a képzőművészet különböző technikáit, anyagait műalkotásaiban. Aligha véletlen, hogy az általa vezetett Fiatalok stúdiójában együtt dolgoztak a képzőművészet különböző szakmáját képviselő alkotók. Bikromátos technikával különféle hordozókon – farostlemez, kerámia, üveg, textil, alumínium – megjelenített fotográfiáival kapcsolatban mondja (Komiszár János könyvéből): „Jellemző, hogy ezeket az alkotásokat sem fogadták el, jó darabig nem tudtam kiállítani őket, pedig csak a műfaji besorolás okozott gondot. A fotó-zsűri elhárította azzal, hogy nem fotográfia, a festők meg azzal, hogy nem festmény. Csőlátás… Jellemző, hogy mikor falra kerülhettek, külföldi gyűjtők Budapesten és Debrecenben is rögtön megvásárolták.” Majd, a néprajzi elemeket bemutató „Kapuk és falak” c. kiállítás (megvásárolta a Szövetség) anyagáról, amely a monokróm montázstechnika és a retuspisztoly használatával készült, a kiállítás katalógusának előszavában így ír Szabó Antónia: „A fotózott felületek plasztikussága a festékkel átfújt részek bársonyos puhaságával ötvöződik, megőrizve eredeti tárgyiasságát, az egyéni gondolatok és közlésszintek területén belül.” A különféle anyagfelhasználás egyik gyümölcse az Únió Áruházban – annak egy sajnálatos tűzesettet követő, a közelmúltban bekövetkezett átalakításáig – látható 4x10 méteres, fotó (valószínűleg megsemmisült).

A ’90-es évektől teljesen fotók nélkül készíti alkotásait. (Komiszár János könyvéből idézve szavait): ”Képi világomban a barlang- és sziklarajzok, valamint az ősműveltség kódolt üzenetei felé fordulok. Ezek kibontása és továbbértelmezése nyomán születnek festményeim. Ezt úgy tudnám megfogalmazni: mintha egy valamikor elkezdett mondatot folytatnék… Festészetemmel saját – korlátokat feszegető – hagyományaimat úgy követem, hogy egy magam által kidolgozott pasztózus felületet használok alapul. S néha még más anyagokat is bedolgozok, mint például kenderköteleket, különféle típusú fából készült elemeket, saját magam által készített merített papírt stb.”

© Horváth István
Horváth I: Kép-vers, Asszony szeme (vegyestechnika)

Utolsó idézet Istvántól, ugyanonnan, jelenlegi művészete másik műfajáról: „A faplasztikák iránti vonzalmam bizonyára a

© Horváth István
Horváth I: Szellemidéző 1999 (diófa cínberakással)
régmúltban gyökerezik, hiszen édesapám (kerékgyártó mester volt, később parkettagyártásra tért át) műhelyében rengeteg feldolgozásra váró különféle megmunkált fa vett körül. Több szobrom készítése során alkalmazom a pásztorművészetből jól ismert ólomberakásos technikát. Ez arra is jó példa, hogy lássuk, miként tud szervesen átlényegülni, beépülni egy népművészeti megoldás az úgynevezett ’magas művészetbe’ – használati eszközök helyett esztétikai objektumokon élni tovább.”

Horváth István munkássága szubjektív bemutatását, mintegy összegzésként, zárjuk Bauer György értékeléséből vett részlettel („My fate cries out”, Fotóművészet, 1983/1. – a „Kapuk és falak” c. kiállításról van szó, amelynek képeiről már Szabó Antónia tömör jellemzését is idéztük, de akár másik kiállításáról is írhatta volna): „SORSOM KIÁLT – csakis ebben a hamleti akusztikában van Horváth művészetében bárminek is létezése, vagyis annak, ami meg van formálva. Ez az a hely, amiről a művésznek és a közönségnek nincs mindig tudomása: a néző élményeket érez, és belemerül a művekbe; vagy nem érez élményeket, és akkor elmegy mellettük. A művész is keresi élményeinek kifejezését, és közben belemerül a technikai nehézségek leküzdésébe. A kettő között az élményen túl és a technikán innen – van a forma, a mű immanens centruma, ami felé vezet minden, és amitől elindul minden; és mégis – a forma az, amit definíciókkal a legnehezebb megfogni. Ha Horváth István kiállítását – amit én több képre tagolt egyetlen műnek tekintek – interpretálni akarjuk, azaz gondolatilag, fogalmilag el akarjuk sajátítani, akkor – akárcsak minden interpretálás során – arra kell törekednünk, hogy azt a sorsprobléma és forma explikálásával, mintegy gondolatilag reprodukáljuk. A nézőt Horváth minden eddigi kiállításán – különösen az 1967-es szürrealista megnyilatkozása óta – két kérdés foglalkoztatta (ha mint néző egyáltalán kinyílt arra, hogy nézővé váljon): szembetalálta magát egy pőrén megmutatkozó bensőséggel, amely mint sors lehetett ’elfogadható’ vagy ’elzárandó’, de mint sors tét-szerűen mindig ott volt. És foglalkoztatta a formák szokatlansága. […] A befogott mértani alakzatokban az égő terrakotta és a diszkréten kék kontrasztja – amelyben mindig felismerhető valamilyen modern utalás – olyan érzelmi túltelítettséget idéz elő, amelyben az idő nem meghódítható, hanem az érzelmi emlékezet szerves része. […] az ő népiségén – ne a kidolgozatlan és lejáratott népiségre gondoljunk – valami olyan magatartást kell értenünk, amelyben ott van a mindennapi élet, az, amit a nép él – azon a szinten, amilyenen éppen ott és pont akkor él […] Az eddigi pálya is erre, a legvégsőkig elmenés irányába mutat – s ebben rejlik stílusának elkülönítő egyedülvalósága, amelyben az ő sorsának és az ő világának problematikája jelenik meg mással össze nem téveszthető plaszticitással.”

© Horváth István
Horváth I: Mutató 2004 (vegyestechnika)

Vissza a Tartalomjegyzékhez



 
< Előző   Következő >
Advertisement
Advertisement
Advertisement