Főoldal arrow Cikkek arrow Fordítások idegen nyelvről arrow Hozzászólás (1) Alain Briot: A közönségről és a legkelendőbbekről c. cikkhez
Hozzászólás (1) Alain Briot: A közönségről és a legkelendőbbekről c. cikkhez
Írta: Nagy Sándor (nasa@http.hu)   
2009. április 09.

A  fentebb idézett cikket (pontosabban annak fordítását) 2009. február 19-én tettük közzé a Fotó Agórán. A cikk bevezetőjében utaltunk rá, hogy várhatóan lesznek az olvasók között, akik nem értenek egyet maradéktalanul az abban megfogalmazott gondolatokkal, üzenettel (sőt, bár ezt így nem írtuk le, de sejtettük: akár egyes nézeteit provokatívnak minősíthetik).  Nos, megérkezett az első hozzászólás: Szabó Antónia debreceni fotó- és képzőművész (nemrég mutattuk be eddigi pályáját az Agórán) fogalmazta meg a témáról, és annak a szerző által követett megközelítéséről saját, enyhén szólva eltérő álláspontját (őszintén köszönjük, hogy megosztotta gondolatait velünk, az Agóra látogatóival). Véleményét, a hozzászólásokra érvényes terjedelmi korlátozásra tekintettel, e-mailben juttatta el hozzám, azt teljes terjedelmében, változtatás nélkül teszem közzé e helyen.

Továbbra is érdeklődéssel várom (gondolom, az Agóra látogatóival együtt) Alain cikkével, és/vagy Antónia hozzászólásával kapcsolatban az egyetértő, vagy eltérő, azokat kiegészító, esetleg a témát más megvilágításba helyező gondolatokat (alkotók sajátos nézeteit, a közönséget képviselők elvárásait, esetleg alkotó pályára készülők elképzeléseit).

Szabó Antónia hozzászólása Alain Briot: A közönségről és a legkelendőbbekről c. cikkéhez

Már a címnél érezhető a csúsztatás, mert közönségről és legkelendőbb valamiről ígér eszmefuttatást. Hogy ezt miért tartom csúsztatásnak, az remélem kiderül az alábbi észrevétel-szemelvényekből.  

- Az úr (szándékosan nem írok alkotót, mert szemmel láthatóan nem az, ebben az írásában nem is feszegeti az alkotás lényegét, az csak amolyan „melléktermékként” suhan át) irományában a közönség és egy, valamit létrehozó egyed kapcsolatáról beszél folyamatosan. Jelen esetben ez az egyed fényképeket állít elő, történetesen ő maga. Ez, mint etalon vonul végig a cikken, vagyis amit ő csinál vagy mond, azt tartja etalonnak. A cikk végén azt mondja: „ez a kép rólam szól”. Én meg azt, hogy az egész irománya is az ő (bocsánat, de ez tükröződik: félművelt) egójáról szól.  

- A „közönség” szót egyfajta szinonimaként használja a vásárlóra. Mindvégig – még az utolsó fejezeteknél is! – csak és kizárólag vásárlót ért közönség alatt. 

- Amikor a közönség fogalmát igyekszik körüljárni, olyan kijelentéseket tesz, mint: ”lekötelezettjei vagyunk a közönségnek”, vagy: „a közönség számára” készít az alkotó. Ezek is csak arról árulkodnak, nem ismeri a művészet lényegét. De azt hiszem, hogy legalább ennyire a közönség lényegét sem. Ezek a dolgok szintén valamiféle kiszolgálásról, megfelelési kényszerről szólnak. A stb.-kategóriában ugyan felsorolja az ihletet, a kreativitást, de az egész cikk alatt ezek csak „utánfutó” szerepűek.    

- Mivel voltak évek, mikor alkalmazott fotográfiával is foglalkoztam, jól elkülöníthető, hogy az úr a cikk teljes terjedelmében tévhitének mókuskerekében forog, csak és kizárólag a közönség (mondhatni a „megrendelő”) igényét (vagy éppen igénytelenségét) igyekszik maximálisan kielégíteni. Csak és kizárólag az motiválja, hogy a látvány abszolút hű legyen, és természetesen minél több példányban eladható. Amit csinál, az nem más, mint reprodukálás, másolata a látványnak. Semmilyen más igény még csak fel sem merül benne. Le is írja, hogy a látványhűség miatt, mint egy képeslapot, vagy posztert megvásárolja a közönsége. Vagyis a turista. Vigyázat! Ő összemossa az általa közönségének nevezett embercsoportot a pillanatnyi turistával!  

- Végig a cikkben, kettős mércével mér. Szinte sajnálatra méltó, az önmagában sem tisztázott nagy dilemmája miatt: kissé skizofrén módon nem tudja eldönteni, hogy most a közönsége, vagy inkább ő maga a fontosabb.  

- Gondolkodásának nagy buktatója és rákfenéje, hogy akár közönségről beszél akár művészről, csak előállítót és vevőt ért alatta, még akkor is, mikor azt mondja, hogy ő végül váltott ezen a szemléleten. Hiszen azzal a képével kapcsolatosan is, aminek szerinte már van mondanivalója (kavicsok), még mindig a vásárlót tekinti közönségének. Azon méri le a mondandója sikerét, hogy megveszik-e vagy sem.  

- Ő maga úgy gondolja, illetve összegzi, hogy vagy a közönségre (vásárlóra), vagy a művészre (előállítóra) lehet „fókuszálni”. Ami közötte van, arról jól láthatóan, halvány fogalma sincs. Vagyis: a művészetről. Mert művészetről nem beszél, csak művészről és közönségről! Ha véletlenül tényleg egy művészt, illetve annak munkásságát citálja elő mondandója igazolására, abból rögtön kitűnik, hogy teljesen járatlan a dologban, és még egy laikus érzelmi szintjét sem üti meg tájékozottsága, a művészethez való viszonyulása. (Szegény Van Gogh!)  

- Az is csak csalóka látszat, hogy esetleg technokrata lenne a szerző, vagy legalább „szakbarbár”. De még az sem. Amikor mégis megemlíti a technikát, az is az egója mögé szorul, illetve az eladhatóság velejárójaként jelenik meg.

- Ő abban a hitben él, hogy ami eladható azt kell csinálni, és elavult, ostoba dolog valamit csak úgy létrehozni. Amikor úgy hiszi, hogy ő váltott (kényszerűségből) és művésszé lett a kavicsos képével, s annak van mondanivalója, akkor is csak az a mércéje, hogy megveszik, tehát eladható, tehát művész.  

- Az végképpen nagy ostobaság, hogy a közönség akkor jó igazán, ha ért annak elkészítéséhez, amit ő végterméknek tekint. Hogy csak akkor lehet eszmecserét folytatni. Az ő kanyonos „közönsége”, akik vették képeit, mint a cukrot, biztos nem volt mind fotográfiához értő. Képzeljük el ennek a kijelentésének életképességét mondjuk egy színházi, vagy filmes produkció kapcsán, ahol több tucatnyi alkotó vesz részt, legalább annyi művészeti ágazatból. E szerint nem alkothatna véleményt, aki legalább nem jártas a színész, a rendező, az operatőr, az író, a díszletező, a világosító, a vágó, a forgalmazó, stb., stb. szakmájában.  

- A tanár úr tudálékos hozzáállása, miszerint nem lehet véleményt alkotni például egy írásról, ha azt nem olvassa el az illető betűről betűre, szintén gyermeteg. Tehát a képről sem lehet véleményt formálni, ha a fentebb említett „időigényes” hozzáértése nincs meg a szemlélőnek – mondja ő.  Kár, hogy nincs egy kis magyar észjárása, s nem ismeri közmondásainkat. Például: Nem kell azért az egész hordó bort meginni, hogy megállapítsuk, iható-e. Elég egy korty belőle. Az ő cikkének az első bekezdései után, bárki meg tudja állapítani, hogy mi körül forog elejétől a végéig. Ugyan ez a példázat jut eszembe, mikor olvasom, hogy írt értekezést az ihletről, a kreativitásról, az egyéni stílusról, stb. Vagyis, nekem elég volt ennyi kóstoló, mondandójából, gondolkodásmódjából. Köszönöm.  

- Azt írja, egy idő után megunta a kanyonos „közönségét” kiszolgálni. Fel sem merült benne soha, hogy az ő táj-reprodukciói is hamar elvesztik a „közönsége”, vagyis a turista érdeklődését? A legközelebbi új helyszín, az új vásárfia leváltja fotóit, posztereit. S mi fő: más „közönségévé” válnak ezáltal azok, akiket mint sajátját aposztrofált.    

- Sántít tehát az egész cikken végigvonuló birtokos jelzővel ellátott közönség is. Akikről beszél, az egyáltalán nem meríti ki a közönség fogalmát, azt meg végképp nem, hogy „közönségem”. A közönség az, aki vissza-visszatér valamit megnézni, meghallgatni, stb. Akik azért mennek el egy bizonyos helyre, hogy ott találkozhassanak a művekkel, alkalom adtán a művésszel. A kanyonos „közönség” nem őérte utazott oda, az nem az ő „közönsége” volt, csak vásárolt egy emlékképet, amit történetesen, akkor ő készített. Azt talán ő maga sem hiszi, hogy csak azért utazott valaki a nevezett kanyonba, hogy a Briot úr általa készített fényképeket nézegethesse a helyszínen.

- Amit a tanár úr csinál, s amit próbál a tanítványai fejébe is beleverni, az legjobb esetben sem más, mint a retinának szóló kellemes látvány. Provokál mondataival, hogy a művésznek beszélni kell műveiről. Kíváncsi lennék, milyen mondanivalót rejteget, mit tudna szavakba, mondatokba foglalni, s mitől olyan elégedett a kavicsos képe kapcsán?  

- Tehát a cikk címe így lenne helyes: A vásárlókról és a legkelendőbbekről. Ha így lenne, talán nem lettem volna ennyire kritikus a szerzővel.  

- A cikk olvasásakor eszembe jutott egy régebben Debrecenből, az Egyesült Államokba települt fotós kolléga. Mikor hosszú évek után hazalátogatott, büszkén mutatta az egyik nagyobb városról készített képeslapját, és szentül meg volt győződve róla, hogy ez a bizonyítéka, elismert és sikeres művész-mivoltának. S mivel itt senkinek nem esett le ettől az álla, nem értette. Úgy látszik arrafelé mások a „perspektívák”.  

- A fentebbieken túl: csak látszólag folyik eszmecsere arról, hogy a művészet árucikk-e, vagy sem. Mivel arról a fogalomkörről, ami valójában művészet, nem esik szó. Én a helyzet fordítottját látom. Vagyis: jelen esetben olyan termékekről van szó, melyek az árucikk fogalomkörét merítik ki, melyeket szállodai recepciókon, szuvenír-árusító helyeken, vagy éppen nagy áruházak lakberendezési osztályain szokás dekorációként árusítani. (Most az teljesen mindegy, hogy a kép fotónagyítás, vagy nyomat formájában van a piacon.) Ezek lehetnek bármilyen mutatósak, bármennyire pontos másolatai a „témának”, csak dekorációk, csak árucikkek, és nem művészet. Tehát valójában arról folyik diskurzus, hogy ami eladható, ráadásul számos mennyiségben eladható, vagyis bestseller, az egyben művészeti termék is. Egy szép táj megjelenhet poszteren, egy szép táj tetszetősebbé tehet egy csomagolást, de nem lehet azt művészetnek nevezni, mondjuk egy üdítős doboz, vagy egy csokoládés papír felületén. Ma ezt azzal a szóval illetik, hogy design. A design persze sokszor felhasznál műalkotásokat is, de az csak már másodlagos (szerintem ezzel devalválja is a felhasználtat).  

- Természetesen művészeti alkotásokat is lehet eladni és megvenni. Ameddig vissza tudunk tekinteni, az a párezer év viszont azt mutatja, hogy ami szellemileg és anyagilag is „értékálló”, az sohasem a közönség felé sandítva született meg. És az is tapasztalati tény, hogy a művészek jó része, éppen azt elkerülendő, hogy a közönség igényeit kielégítve tudjon megélni, más megélhetőségi lehetőségeket választ. Ez biztosítja a művészettel való „szabad” kapcsolatát. Ez biztosítja, hogy ne kiszolgálója legyen a fogyasztónak. No, és aki ilyen, szellemileg is értékálló alkotásokat vesz, az már tényleg a művész – ha úgy tetszik – „közönsége”, és az már mást, többet keres a műalkotásban, mint a „valóság pontos mását”, az már gondolatokat, mondandót, érzelmi töltetet, sőt továbbgondolhatót és magasztosabbat. 

Szabó Antónia

Hozzászólások
HozzáadásKeresés
Miért ez az ellenszenv?
Gál Zsolt (188.27.20.xxx) 2009-09-22 04:28:20

Meghökkentő Szabó Antónia hozzászólása Alain Briot: A közönségről és a legkelendőbbekről c. cikkéhez.. Meghökkentő a hangneme, hozzáállása. Régóta ismerem, olvasom Alain Briot írásait, még mielőtt magyar fordításban megjelentek volna. Soha nem tapasztaltam, éreztem, hogy amit ír, azt egyetlen, üdvözítő útnak tartja, ahhoz, hogy valaki fotóművésszé váljon. Ő mindig is arról írt, hogy neki hogyan sikerült eljutni oda, hogy fényképei eladásából megéljen. Talán ebben egyediek az írásai. Aki szeretne csak a fényképei eladásából megélni, az utánozhatja, ötleteket meríthet tőle. Kérdés, hogy a világ egy másik pontján, másik kultúrájában ezek a módszerek ugyanoda vezetnek-e.

Szabó Antónia írása elején csúsztatással vádolja Alain Briotot. Nem tudom ő mit ért pontosan csúsztatás alatt, de nekem ez egy nagyon negatív fogalmat takar: valakit szándékosan megtéveszteni, haszonszerzés céljából. Ezért érzem meghökkentőnek hozzászólását, hisz itt erről szó sincs: csak Alain Briot egyéni, neki bevált...
Gál Zsolt (188.27.20.xxx) 2009-09-22 04:30:10

neki bevált, elgondolásait meggyőződéseit olvashatjuk.

Szerintem, egy ember írásait, nem jó egy hordó borhoz hasonlítani. A hordó bor esetében, valóban egy korty ízéből, megismerhetem az egész ízét. Nem gondolom, hogy egy ember írásait, és ezen keresztül gondolatvilágát, meggyőződését megismerhetem pár mondatból. Érdemesebb nyitottnak lenni, elolvasni és átszűrni, saját egyéniségemnek megfelelően kiválasztani azt amit jónak tartok és azt amit nem. Bízom magamban, hogy ezt meg tudom tenni.

Szabó Antónia még egy mondatát említeném amit nagyon vitathatónak érzek: „Ameddig vissza tudunk tekinteni, az a párezer év viszont azt mutatja, hogy ami szellemileg és anyagilag is „értékálló”, az sohasem a közönség felé sandítva született meg.” Szerintem a „sohasem” túlzás. A festészetben, amíg a festő mester is volt nemcsak művész, igen is figyeltek a közönségre, és így is születtek értékálló műalkotások. Alain Briot írásaiban pedig, az én értelmezésemben...
Gál Zsolt (188.27.20.xxx) 2009-09-22 04:32:18

az én értelmezésemben, arról van szó, hogy hogyan készül a jó fotó, a mestermunka, és nem az értékálló. Mi lesz értékálló és mi nem, jobb, ha rábízzuk az időre.
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!
 
< Előző   Következő >
Advertisement
Advertisement
Advertisement