Főoldal arrow Hírek arrow Kiállítások arrow Vencsellei István jubileumi kiállítása Debrecenben (kiegészítve 2010. 03. 18.)
Vencsellei István jubileumi kiállítása Debrecenben (kiegészítve 2010. 03. 18.)
Írta: Nagy Sándor (nasa@http.hu)   
2009. május 23.

© Vencsellei István
Soha többé, 1968
Vencsellei István életműdíjas, Kölcsey-, Csokonai-, Medgyessy Ferenc- és SZOT-díjas fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagja, régi ismerőse a Fotó Agóra látogatóinak. A debreceni fotográfusokat bemutató sorozatunkban elsőként foglalkoztunk vele, mint a debreceni fotográfia meghatározó alakjával. 2009. június 17-én ünnepli 75. születésnapját - debrecen művészeti életének szervezői 90 képből álló, életművét átfogó kiállítással köszöntik a jeles jubileum alkalmából. A kiállítás középpontjában a fotográfia eszközeivel megfogalmazott huszadik századi magyar sorskérdések állnak.

A kiállítás a debreceni  Kölcsey Központ földszinti kiállítótermében (Debrecen, Hunyadi u. 1-3.) kerül megrendezésre, és 2009.06.17. - 2009.07.31.-ig, hétfő kivételével, naponta 10.00-19.00 óra között lesz nyitva. Ezúttal jó előre közöljük a hírt (egyúttal mi is - az Agóra látogatóival együtt - köszöntjük, jó egészséget kívánunk Vencsellei Istvánnak), amit majd a későbbiekben  bővebb információkkal  kiegészítünk. 

A kiegészítések olvasásához lépjen tovább!

 

A 2010. 03. 18-ai kiegészítéshez kattintson itt!

(Kiegészítés június 15-én)

A kiállítás címe: TÉR-KÉP-IDŐ - Trianon évtizedei. A gyűjteményes kiállítás négy egységre tagozódik: Gyökerek, „Hortobágy mellyéke”, Trianon évtizedei és Jövőépítők – így mind a személyes, mind a közösségi sorskérdéseket átfogja.

A gyűjteményes kiállítást június 17-én 17.00 órától Jókai Anna Kossuth-díjas író nyitja meg, szakmai méltatást Szamódy Zsolt fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke mond. A megnyitó helyszíne: a Kölcsey Központ kiállítóterme (4026 Debrecen, Hunyadi u. 1-3.)

(Kiegészítés június 18-án)

© Nagy Sándor (NaSa)
Csikos Sándor Jászai Mari-díjas szinművész Jólai Anna versét mondja
A június 17-én 17 órakor megtartott megnyitón Csikos Sándor, a debreceni Csokonai Szinház Jászai Mari-díjas szinművésze mondta el Jókai Anna Kossuth-díjas író, költő „Ima magyarországért …” c. versét. Szentei Tamás, Debrecen város Polgármesteri Hivatala Kulturális Osztályának vezetője köszöntő szavait követően Jókai Anna mutatta be az ünnepeltet, elemezte a kiállítás anyagát, mutatott rá az alkotások által közvetített tartalomra, üzenetekre. Vencsellei István munkásságáról szakmai méltatást Szamódy Zsolt fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke mondott (kiemelte, hogy a montázsok többségét a digitális korszak kezdetét jóval megelőzve, fáradságos, egyedi manuális munkával alkotta). A hivatalos megnyitó beszédeket követően többen is köszöntötték a 75 éves művészt, közöttük szülőhelye, Fülöp község polgármestere, Bugyáné Szász Erzsébet, és Máthé András, a Debreceni Fotóklub elnöke (a klub tagsága nevében).

A helyett, hogy az elhangzott beszédekből részleteket ragadnánk ki, a kiállítás teljes anyagát bemutató fotóalbum (Vencsellei István: TÉR-KÉP-IDŐ - Trianon évtizedei, Főnix Rendezvényszerző Kiemelkedően Közhasznú Nonprofit Kft, Debrecen, 2009) bevezető tanulmányát (írta Székelyhidi Ágoston író, irodalomtörténész ), és Jókai Anna költeményét adjuk közre, a szerzők szíves hozzájárulásával (őszinte köszönet érte). Úgy véljük, ezekkel idézhetjük fel leginkább a kiállítás vizuális élményét.

© Nagy Sándor (NaSa)
Jókai Anna Kossuth-díjas írónő avatott elemzést ad Vencsellei István jelképrendszeréről, képeinek üzenetéről

A kiállítás anyagát bemutató fotóalbumot indító, és a megnyitón is elhangzott költemény: 

Jókai Anna: Ima Magyarországért … (2002. Advent)

Öregisten, Nagyisten
    nézd, hogy élünk itt lenn
    katlanba zárva
    csodára várva
    csöbörből-vödörbe magyarok.
    Itt élünk se élve se halva
    hurrá a vödörben hal van
    süthetünk szálkás kis pecsenyét
    a friss húst viszi már a fürge menyét
    körben a bozótból
    ragadozók szeme villog
    az elhevert csordákon
    áldozati billog
       (csitt, csak csendesen, ne kiálts,
       mormold, csak mormold az imát)
Öregisten, Nagyisten
    ha Te nem, ki segítsen?
    Sovány lakomára
    nova bort kínáltak
    s akik ezt megitták
    mind bódultakká váltak.
       (…csak csendesen, ne siránkozz,
       bátran szólj elkábult hazánkhoz)
Öregisten, Nagyisten
    érted sóvárog ma minden
    akik hortyognak szanaszét
    vagy ébren vigyáznak
    síkos savas eső alatt
    bíz egyformán áznak
       (…csak csendesen, mind aki lázad,
       báránybőr jelmezben figyelik a házad)
Öregisten, Nagyisten
    erősíts a hitben
    hogy ami késik
    azért el nem múlik
    él még a Te nyájad
    bárha szőre hullik.
       (…csak csendesen, nem használ a lárma,
       mostoha szülők közt még árvább az árva)
Öregisten, Nagyisten
    más remény nincsen
    mint igazad kegyelmed
    hogy Te szabj végül rendet
    maradék országnak
    adj életes kedvet
    a lecsonkolt többit
    gyógyítgasd ne engedd
    önnön-gyilkosává válni
    haza kell találni!
       (…csak csendesen, mert vád alá vesznek,
       jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)
Öregisten, Nagyisten
    nem hoztak, de vittek
    a vak lóra azt hazudták bátor
    suba alatt kupec lett a pásztor
    műdalokkal altat nejlon-furulyája
    dagonyáztat minket langyos pocsolyába
       (csak csendesen, élvezd a táncot
       csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)
Fájdalomban régi jó Patrónánk
    hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
    fulladunk a füstben a folyónkban cián
    sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten-hiány
    mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!
    hóhér a halottal cinikusan békül
    dús szobákban ál-parasztok
    a búzát égetik ők nem a harasztot
    melósvezér nyüszít, uszít
    munkásember helyben fut itt
    a hajléktalant rendőr verte
    shoppingcenter országszerte
    mocskos pénznek nincsen szaga
    gaztól rabolt s gaz lett maga
    és a művész? búsan kérded
    megvették a tehetséget
    sirasd őket Ősi Anya
    zsoldos pénznek sincsen szaga.
       (…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,
       végtelen időben mindenkit megérni)
Öregisten, Nagyisten
    kit kövessünk s kit nem?
    Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd
    hisztériát űzz el indulatunk meghagyd
    a reánk szabott leckét beteljesíthessük
    gőgösek se legyünk kétségbe se essünk
    náci-tudat, bolsi-tudat
    csak álarc a Szörnynek
    egyképp meggyötörtek
    lám egymásra törnek
    gonosz század elment
    nehéz évek jönnek
    melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,
    bíztass hogy a testvérharc megszűnhet
    göngyöld e Földgolyót Fiad köntösébe
    édes hazánkat annak is kellős közepébe
    a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke.
    Annyi gyalázatos koron át
    őrizd meg számunkra misztikus koronád.
       (…csak csendesen, akinek füle van, hallja,
       a látónak látható, hasad az Ég alja)
Öregisten, Nagyisten
    mit akarjunk s mit nem:
    törvényed vezessen
    hogy e kis nép oda ne vesszen
    át ne lyukadjon helyünkön a térkép
    ki ne radírozzon a világi lét végképp
    serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét
    kend meg könnyektől elhomálylott szemét
    küldd le a magasból újra e véres-veres földre
    tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.
       (A születés előtt túl hosszú volt az Ádvent
       – hiszen az életünk hovatovább ráment –
       mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)  

A kiállítás anyagát bemutató fotóalbum bevezető tanulmánya:

Vencsellei István életfája

Valódi életfa nincs. Az életfa jelképe azonban ősidők óta átszövi az emberi gondolkodást. Fent a látható törzs és korona, lent a láthatatlan gyökérzet oly sok élmény, kérdés, válasz kifejezésére bizonyul alkalmasnak. Kifejezheti élet és halál, búcsúzás és újulás folytonosságát – vagyis az emberi sorsot.

Nyilván a sorsára ébredő ember teremtette meg az életfa jelképét. A jelkép aztán erre a teremtő emberre magára is érvényessé vált. Hiszen minden eredeti és maradandó emberi alkotás az életfa törvénye szerint épül – a törzs és a korona akkorára terebélyesedik, amilyen mélyen a gyökérzet belekapaszkodik a tápláló és megtartó talajba. Életfa és életmű ebben azonos.

Életműről beszélünk itt, nem egyes művek halmazáról. Megesik ugyanis, hogy ezer kép vagy vers csak ezer darabot tesz ki, viszont száz kép vagy vers életművé emelkedik. Utóbbit, az életművet az emberi indíték és a művészi alakítás ereje együtt növeszti magasra.

© Vencsellei István, repró: Lajter Imre
Édesanyám napkerékkel, 1983

Mindezzel most Vencsellei István különösen gazdag művészetét jellemezzük. Főleg abban különös ez a művészet, ahogy a fényképészet gépies látását és ipari, műszaki, vegyi, digitális eljárásait a szellemi alkotás szolgálatába állítja. Vencsellei Istvánnak előbb ezzel kellett megküzdenie. Méltatlan volna, ha ezt a határt homályban hagynánk. Évtizedes megfeszített tanulásról és kísérletezésről, szigorú és következetes belső összpontosításról feledkeznénk meg. De ez a határ magyarázza azt is, hogy a művek halmaza életművé bontakozott, bontakozik.

Vencsellei István eddigi hetvenöt évét a művésszé válásnak ez a határa osztja két szakaszra. Bizony, már harminckét évesen vállalta a nyilvános művészi bemutatkozást. Attól fogva, 1966-tól aztán a fényképészet eszközeit alkalmazó önálló művészként halad a pályán. A szabálykövető besorolás fotóművésznek nevezi. De miért nem képzőművésznek? Meglehet, a művészet rendszertanát egyszer majd épp Vencsellei István életműve bírja rá a helyesbítésre.

Erről a különös módon jelentkező és különösen gazdag életműről szól ez a vázlat. Vencsellei István 1953 tájt ismerkedett meg a fényképészettel, a debreceni városi lapnyomda ipari tanulójaként. Helyi újságoknak is kezdett dolgozni. „Volt egy egyszerű Practica gépem, egyszerű alapobjektívvel. Ennek a technikai szegényességnek pozitív hatása is volt – emlékezik egy nyilatkozatban. – Jobban és pontosabban kellett válogatnom témában, megoldásban. De ez a válogatás a saját törvényeim szerint történt”.

© Vencsellei István, repró: Lajter Imre
Barakk, 1989
Hát ebből a saját törvényből bontakozott ki az életmű. Nem könnyen és nem gyorsan hagyta maga mögött a tanulás és a kísérletezés éveit. Közben riportképei folyamatosan megjelentek helyi és országos lapokban. „Nemcsak az embert igyekeztem mindenbe belevinni, hanem olyan érzelmi és gondolati hátteret is, ami a személyességet kifejezte” – mondja erről. A belső érlelődést fölöslegesen nem siettette. Az előkészülettel nem takarékoskodott. Lakásában, műtermében, raktárakban mintegy 150-160 ezer negatív hever. Vencsellei Istvánnak volt és van miből válogatnia.

De minek alapján válogat? Miért várt 1966-ig az első sajátos arculatú kiállítással? Ezt a kiállítást a debreceni Déri Múzeumban rendezték, Elmúlás címmel. A cím, a válogatás és a rangos intézmény Vencsellei István művészetének egyedi minőségét és szemléletének hitelességét erősítette meg. A fekete-fehér képek a széthulló és süllyedő, mert széthullásra és süllyedésre kényszerített hagyományos paraszti világot ábrázolták. A kiforrott szemléletben a látvány, az élmény és a történetiség széles összefüggései találkoztak. Erre érdemes volt várni.

Így érkeztünk oda, hogy szemügyre vehessük a hetvenöt éves művész életfáját. Személyes sors, családi sors, nemzeti sors és művészi sors jelképes életfája ez. Mély gyökérzettel, szilárd törzzsel és terebélyes koronával áll előttünk. Messzire ereszkedik a múltba, egyszersmind fontos üzenetet küld a jelennek.

Vencsellei István mostani, 2009-es gyűjteményes kiállítása azonban nemcsak a személyes évfordulóhoz igazodik, hanem a magyarság leggyötrelmesebb történeti sorsfordulóját is idézi. Trianon évtizedei – hirdeti a kiállítás címe. A 90 kép arra utal, hogy a hagyományos Magyarországot 90 éve, 1919-ben szakították darabokra nyugati és keleti hatalmak – a későbbi hivatalos békeszerződés már erre a véres csonkításra ütött pecsétet. Térnek és időnek ebben a keretében érvényesül a személyesség és a történetiség. A kiállítás látványa ezért is ölti a fekete-fehér kiélezett, drámai nyelvezetét.

Négy képcsoport hordozza az összefonódó sorsok, végül az életfa alkotóelemeit. A Gyökerek képcsoport Vencsellei István családi kötődését eleveníti fel. A „Hortobágy mellyéke” képcsoportban a nyírségi-hajdúsági szülőföld és a választott otthon, Debrecen tájai jelennek meg. A Trianon évtizedei képcsoport Magyarország közösségi életfolyamatát követi, a közös értékek pusztításának és őrzésének felmutatásával. A Jövőépítők képcsoportban olyan kortársak és alkotások körét láthatjuk, ahol a magyarság emberi, szellemi, nemzeti megújításán munkálkodnak.

Hivatkoztunk korábban a pálya szakaszaira, a művészi érlelődés türelmes kivárására. Vencsellei István tudatos és sokoldalú felkészüléssel töltötte azokat az éveket. Szükség is volt erre. Csak a fényképészet hazai és európai szakmai és művészi törekvéseinek birtokában dönthetett, és döntött is saját útjáról. „Célom, hogy a képek befogadói találjanak olyasmit, ami elindítja az érzelmi pezsgést és a gondolkodást – vallja egy helyütt. – Vannak állandó jelképeim, de azokat a képek témájától függően használom. Legtöbbször a drámaiság és a nyugalom, a végtelenség és a mikrovilág feszültségeire vagy a feloldásra figyelek. Szeretem a szerkesztési és a technikai kísérletezést, hogy új tartalmakat szólaltassak meg ezáltal”. Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a művészi eszmények rendre teljesedtek.

Ez a válogatás a szerkesztésben a montázs alkalmazására, a felületformálásban olykor a tükrös rétegezésre szolgál példákkal. Csakhogy ezek a módszerek és eszközök a jelképteremtésben összegződnek. Többek között a föld, a kerék, a Nap, az ablak, a fátyol, a fa, a kút, a női test, a víz jelképpé alakítása teszi eredetivé és hatásossá Vencsellei István művészetét.

Nevezetesen a sorsélmény és a történetiség vonásai sűrűsödnek bele a jelképekbe. „Gyakori motívumaim között szerepel a parasztszekérkerék, az ebből kialakított napkerék, a Nap és az élet ellentéteként a fekete Nap, majd aztán a fátyol, ami a féltést, a természet és az emberi élet védelmét is jelképezi, továbbá a végtelenség ellentétét hívom elő az időráncolta asszonyarc, a finom női idomok ábrázolásával. – jegyzi meg Vencsellei István egy válaszban. – Ezek az olykor szürrealisztikus képek nem azonosak az adott valósággal, hanem átélt és átalakított jelképek lesznek”.

Jelen kiállításának első képcsoportja, a Gyökerek az indíttatást fejezi ki. Az Ásott kút önarcképe egy vesszőfonattal bélelt régi tanyakút alján néz valahova – de fordított testhelyzetben, fejjel lefelé, lesüllyesztve, kiszolgáltatva. Az Anyám életfájá-ban a kendős parasztasszony mintegy megfeszíttetik a sorskereket jelképező szekérkeréken, és nem kiemelkedik a földből, hanem bennragad a föld fogságában. Misztikus sugárzás árad a Szekér a ravatalon szertartás-jelenetéből. A gyászruhás parasztasszonyok, ősi mítoszok siratóasszonyaiként az üres szekeret temetik, a kifosztott sorsot búcsúztatják. Vencsellei István az 1950-es évek fájdalmas és komor magyar világának ezt a szorítását őrzi indító élményként.

Az élményeknek ezt a mélyrétegét tágítják tovább a „Hortobágy mellyéke” képei. A Hortobágy, a honfoglalás utáni magyar szállásterület és Európa legnagyobb pusztája maga is jelképpé vált. Vencsellei István, a szomszédos tanyavilág szülötte most azt beszéli el, hogy a Hortobágyot közös nemzeti örökségnek tekinti – ember és természet közös értékeként szereti és óvja.

Hortobágyi fényképsorozataiban így kristályosodott ki szemléletének jellegzetes ellentétpárja, az azonosulás és a tiltakozás. A mostani képcsoporttal az emberi, a nemzeti, a természeti örökség veszélyeztetettségére figyelmeztet. A rombolás hatalmát, a hatalom rombolását megrázó látomásokká formálja. Ezek a látomások olyan jelképekben öltenek testet, amelyeknek motívumai a kommunista kényszertáborok és a nyereséget hajszoló kényszergazdálkodás áldozataihoz, rombolásaihoz, roncsaihoz kapcsolódnak. A Hortobágyi corpus durva keresztjét az 1950-es évek kényszertáborainak gerendáiból ácsolták. Az Utolsó repülés földbe csapódó madárcsontváza a nemrég vegyszerekkel mérgezett vadlibák pusztulását idézi fel. Ezek a sorozatok a felelősség szembesítésére is vállalkoztak, és vállalkoznak. 

Történeti, szellemi, erkölcsi szempontból Vencsellei István eddigi életműve a hazai fotóművészet egyik legmagasabb teljesítményének számít. A történeti távlatot most a harmadik képcsoport, a Trianon évtizedei jelöli ki. Kezdjük épp a Trianoni határkövek kompozícióval. Ezek az egyszer lerakott, másszor feltépett határkövek a nemzeti létélmény kényszerű zaklatottságát, támasz nélküliségét panaszolják. Itt tehát az tárul elénk, ahogy Vencsellei István az események és a motívumok külső elemeit belső emberi, közösségi, nemzeti létélménnyel telíti.

© Vencsellei István, repró: Lajter Imre
Bözödi templom, 2006

A Kapuoszlopok Szelmencen az emberellenes és közösségellenes szétszakítottságot ábrázolja és jelképezi. Ennek az 1944 után politikai határral kettévágott felvidéki magyar településnek minden nyomorúságát kifejezi a két fél kapuoszlop, amint egymástól elmozdítva és eltaszítva a határutca két oldalán árválkodik. Hasonlóan a trianoni rombolás folytonosságát érzékelteti a Bözödi templom. Az 1980-as évek romániai falurombolása ezt az erdélyi magyar települést vízzel árasztotta el, és az alásüllyedt házak közül még felbukkanó templomtorony mintha az égre kiáltana.

© Vencsellei István, repró: Lajter Imre
Magyarok újraegyesülése - a reformátusok életfája alatt (Magyar Református Egyház Alkotmányozó Zsinata, Debrecen), 2009
Nyilvánvaló, hogy amit Trianon rombolt, annak mértékét és hiányát igazában a hagyományos ország és nemzet évezredes háttere mutathatja meg. Ezt a hátteret is feltérképezte Vencsellei István. Történeti jelképtérképnek nevezhetjük sorozatait a Kárpát-medencei Munkácsról és Csíksomlyóról, Kassáról és Aradról, Kolozsvárról (a Házsongárdi temetőről) és Szolyváról vagy a nemzeti emlékezet halhatatlan alakjairól – Ady Endréről, Orbán Balázsról, Kós Károlyról, Tamási Áronról.

Folyamatok születésének és termékeny kibontakozásának lehetünk itt tanúi. A kiállítás negyedik képcsoportjának Vencsellei István azt a címet adta, hogy Jövőépítők. Ezt a zárást azonban nem az egyes művek keletkezési rendje szabta meg, hanem az egész pályát átható történeti szemlélet. Vencsellei István művészi szerepvállalása nyíltan tűzi célul a befogadóban az „érzelmek és gondolatok indítását”. Ebben az esetben is erről van szó. Pusztítások, rombolások, csonkítások után a jövő építésének hitére és akaratára van szükség – a negyedik képcsoport ezt sugallja.

Meggyőző erő, valóban a hit és az akarat bizonysága árad a frissen emelt közösségi épületek ábrázolásából. A Sziklára Épített Ház szilárd talapzata, egységes szerkezeti tömbje a gyimesfelsőloki csángó iskolát és kollégiumot itt egy népközösség feltámadásának jelképévé avatja. Makovecz Imre csíkszeredai templomának és székelyudvarhelyi hagyományőrző emlékparkjának képi kompozíciói találóan viselik a címet, hogy Templom épül és Élő emlékek. Ezek az építmények a jelenben a jövőt teremtik. Nagy László montázsarcképén a kéziratos versszöveg kiemelt szavai kérdést és felszólítást fogalmaznak meg: „Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra”. A szerelmet – vagyis az emberséget ki viszi át, mert át kell vinni a jövőbe. Az építész és a költő társaságában hozzájuk méltó személyiségek tűnnek fel, olyan nemzeti értékteremtők, mint Béres József, Jókai Anna, Juhász Ferenc, Papp Lajos, Paulovics László, Sütő András, Tőkés László, Wass Albert  – és a Debrecenhez kötődő Bényi Árpád, Bíró Lajos, Bölcskey Gusztáv.

Reméljük, hogy Vencsellei István az életművét még tovább gazdagítja, maga is a nemzetépítők között. Ami a jelképes életfát illeti – láthatjuk, hogy erős gyökerek táplálják és tartják, a korona újul és bővül. Jövőépítésre pedig égetőbb a szükség, mint bármikor.

Székelyhidi Ágoston


(Kiegészítés 2010. 03. 18-án)

A kiállítás azóta országszerte, sőt a határokon túl is számos helyen mutatkozott be. Ezúttal azzal a hírrel örvendeztetjük meg látogatóinkat, hogy a Világhálón a kiállítás teljes anyaga (mind a négy tematikus képcsoport) megismerhető a Világhálón .

Hozzászólások
HozzáadásKeresés
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!
 
< Előző   Következő >
Advertisement
Advertisement
Advertisement