A háttérképen: a felvétel azonnali kivetítése projektoros fényképezőgéppel (Nikon COOLPIX S1000pj)

Az év vége a számvetések ideje. Azt hiszem, a fotótechnika terén is számos érdekességet hozott a 2009. év, érdemes tehát áttekintenünk, milyen újdonságokkal találkozhattunk egy évvel ezelőtti összefoglalónkat követően, mi vált valóra az ott megfogalmazott várakozásokból?

Kezdjük a visszatekintést azokkal a témakörökkel, amelyeket egy évvel ezelőtt fontosnak véltünk!

Új rendszerek a kompaktok és a dSLR-ek határán

A cím a tükörakna nélküli (tehát nem SLR, és mivel ez jelentős méret-csökkenéssel jár(hat), a kompaktok felé közelítő), de cserélhető objektíves gépekre, azaz a moduláris konstrukciónak megfelelően fényképező rendszerekre utal. Ez a fogalom a Mikro NégyHarmados (Micro FourThird) rendszer bejelentésével, 2008. augusztus 5-én robbant be a digitális fotótechnikai sajtóba, az új rendszer első képviselője (a Panasonic Lumix DMC-G1) pedig szeptember 12-én került meghirdetésre. Azt hiszem, a „berobbanás” egyáltalán nem túlzó kifejezés, hiszen a 2009. évben is megkülönböztetett figyelem kísérte az ütemesen megjelenő, újabb és újabb Mikro NégyHarmados vázakat és objektíveket. Az új rendszer beváltani látszik a hozzá fűzött, meglehetősen felfokozott várakozásokat. A megjelenésétől számított egy éven belül szépen kiteljesedett, a legutóbb megjelent második Olympus vázzal együtt immár öt váz és nyolc objektív alkotja két gyártója kínálatát, a különböző adapterek használatával csatlakoztatható egyéb objektíveket nem is említve – ez a mennyiségi oldal. Ami pedig a minőséget illeti – a dSLR-ekhez képest valóban jelentősen csökkentett méretben, azokéval versenyképes képminőség, autofókusz-sebesség, és manuális élességállításra is jól használható keresőkép (természetesen a különböző modellek eltérő mértékben). Talán csak az árak alakultak némileg a várakozásoktól (reményektől?) eltérően: a határozottan és markánsan legkisebb méretű cserélhető objektíves rendszer egyáltalán nem a legolcsóbb a piacon. Ha pedig a felső kategóriás kompaktokkal vetjük össze, az ár-olló még szélesebb nyílású. Az viszont tagadhatatlan, hogy formálódik egy új kategória (talán nem kis mértékben éppen a Mikro NégyHarmados megjelenésének hatására), mindenképpen a régebbi, felső kategóriás kompaktok erős versenytársaként: a zsebben hordható, nem feltétlenül cserélhető objektíves, de nagyméretű érzékelős gépeké, és ebben a kategóriában is számolni kell a Mikro NégyHarmadosokkal.

A Mikro NégyHarmados rendszer a rendszerfilozófia részévé emelt egy – a digitális képalkotásban logikus továbblépésnek tűnő – újítást, amit a közelmúltban kezdtek alkalmazni a legfejlettebb dSLR-ekben: az objektív-hibák és -torzítások fényképezőgépen belüli szoftveres korrigálását. De míg a félprofi és profi dSLR-ekben csak az amúgy is többnyire optikailag kiválóan korrigált objektívek apróbb hibáinak objektív-specifikus korrigálásáról volt szó, az új rendszerben a lencsehibák korrigálásának feladatát már az objektívek tervezésekor, eleve két részre bontva, részben optikailag, részben szoftveresen kívánják megoldani. Ezt a logikusnak tűnő, költségkímélő megoldást sokan csalásnak minősítették (talán nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy költségkímélő hatása nemigen érhető tetten a fogyasztói árakban). A problémakört korábban részletesen ismertettük. E helyen az ismertetés egyetlen részproblémájához, a RAW-fájlokban mentett (szoftveresen korrigálatlan) képeknek a RAW-konvertálás során történő automatikus korrigálásához kívánok némi kiegészítést fűzni (részben a korábbi ismertetésben is hivatkozott fórumon PistiK100D 2009. november 12. keltezésű hozzászólása alapján).  Az Adobe cég által, a nem szabványos RAW-fájlok hosszú távon is értelmezhető archiválására bevezetett digitális negatív  (DNG) nyitott szabvány specifikációjának 2009. júniusában kiadott 1.3.0.0 változata tette lehetővé az úgynevezett Opkódok (Operational Codes – műveleti kódok) használatát. Ennek lényege, hogy a fényképezőgép a képfeldolgozás egyes bonyolult műveleteinek műveleti kódját és paramétereit helyezi el a RAW- (esetleg DNG-) fájlba, magát az Opkód lista kódjával azonosított feldolgozási műveletet a RAW-feldolgozó szoftver végzi el, automatikusan, a kép konvertálása során. Az 1. számú Opkód a kép geometriai torzításainak korrekciójára alkalmas számítások végrehajtását eredményezi. Természetesen a DNG specifikációban bevezetett Opkódok sokféle képfeldolgozási művelet programozását biztosítják, de a bevezetés időzítésének egybeesése a Mikro NégyHarmados gépek forgalmazásának kezdetével elgondolkodtató (mindenképpen jelzi, hogy a speciális digitális képmanipulálások beépítése a fényképezőgépek szoftverjébe felveti az azokkal egyenértékű, automatikus manipuláció igényét a RAW-fájlok konvertálása során – az ezekhez szükséges kódok és paraméterek átadását oldják meg az Opkódok). További töprengésre ad alapot, ahogyan a Mikro NégyHarmados objektívek torzításainak a fényképezőgépekben végzettekkel azonosan végrehajtotott, automatikus korrekcióját beépítette az Adobe cég népszerű, RAW-konverziót is végző Lightroom programjába. A konvertált kép automatikusan, a gyártó által megadott korrekciókkal jelenik meg, nincs is mód a korrigálatlan (nyers) kép megjelenítésére. Ezt a megközelítést a fentebb ismertetett megfontolások alapján akár természetesnek is vehetjük, hiszen az objektív „konstrukciójának” szerves része az optikai korrekció mellett a szoftveres korrigálás is. Ugyanakkor a RAW-fájlok éppen arra szolgálnak, hogy az érzékelőből kiolvasott, nyers képet kapja a fotós, és maga dönthessen, azokat milyen utófeldolgozásnak veti alá. Egy kapcsoló beépítése a szoftverbe, amivel ki lehetne kapcsolni az „automatikus” lencsehiba-korrekciókat, ezt az igényt egyszerűen kielégíthette volna, és ugyancsak természetes, logikus megoldás lenne. Így viszont olybá tűnhet, mintha el akarnák rejteni a szoftveresen korrigált lencsehibákat. A „csalást” emlegetők úgy vélik, a Panasonic drágán vásárolhatta meg, hogy az Adobe „falazzon manipulálásához” – ki tudja, talán nem is teljesen alaptalan ez az összeesküvés-elmélet. A „kíváncsiak” persze megtudhatják az „iagzságot”, megismerhetik a szoftveresen korrigálatlan képeket, ha olyan RAW-konvertert használnak, amelyik nem végzi el ezt a gyártó által definiált korrigálást – ahogyan erről korábbi ismertetésünkben  is szóltunk.

Az év elején bejelentett, ugyancsak nagy (sőt, még nagyobb, APS-C) érzékelős Samsung NX rendszer megjelenése – a kósza híresztelések ellenére – nem következett be 2009-ben. Nem jelentek meg hivatalos hírek, amelyek megerősítették volna a mendemondákat, miszerint a Kodak is hasonló fejlesztéssel foglalkozik.

A Mikro Négyharmados rendszer kibontakozása megmutatta, hogy a kompaktokkal vetekedő méret csak rövid, elsősorban fix fókusztávolságú objektívvel érhető el (amennyiben amazokhoz képest jelentősen nagyobb méretű az érzékelő). A Ricoh 2009. novemberben meglehetősen újszerű (bár nem teljesen előzmény nélküli) megoldással állt elő annak érdekében, hogy még inkább leszorítsa egy, a dSLR-ekkel összemérhető képminőségre képes, sokoldalúan használható fényképező készülék (rendszer) méreteit: Az objektívvel egybeépített érzékelő (cserélhető egység) lehetővé teszi, hogy egy egységes

A Ricoh GXR zárt cserélhető egysége egyszerűen, gyorsan és biztonságosan cserélhető

Kompaktok

Mint az előző fejezetben láthattuk, a kompaktok (tehát nem cserélhető, hanem a vázzal fixen egybeépített objektíves gépek) sokoldalúságát, sokféle fotós feladatra alkalmasságát aligha lehet egyidejűleg a jól zsebre vágható kis méret megtartása mellett, a kiváló képminőséget biztosító nagy érzékelő alkalmazásával biztosítani. Ezzel együtt is hosszú ideje igény mutatkozik nagyobb, a belépő szintű dSLR-ekéhez hasonló méretű érzékelős kompaktokra (az első fecske, a 2008. elején megjelent Sigma DP1 jó egy éven át egyedül szomorkodott ebben a kategóriában – azóta két továbbfejlesztett változata, a DP-2 némileg nagyobb gyújtótávolsággal és fényerővel és a DP-1s is napvilágot látott). A 2009. év második fele meghozta versenytársát, a Leica X1-et (bejelentéséről, bemutatásáról részletesen írtunk). Azóta az X1 sorozatgyártott példányairól megjelentek az első részletes tesztek, de úgy tűnik, a vásárlók még januárig várni kényszerülnek rá. Képminőségét kiválónak mondják (különösen a RAW-fájlok használata mellet), még viszonylag magas érzékenység mellett is. Igényes fotósok bizonnyal szívesen vásárolják majd, akiket nem riaszt vissza a Leicától megszokott magas ár – de ezért a pénzért egy nagyon szerethető, az analóg gépek retró érzését teljes mértékben visszaadó gépet kapnak. Ha ebben a kategóriában számon tartjuk a Mikro NégyHarmados gépek laposabb változatait (pl. egy-egy lapos, „palacsinta” objektívvel), továbbá a Ricoh GRX-et (hiszen méretük, sőt áruk alapján is bele illenek), megállapíthatjuk, hogy a 2009. év meghozta az áttörést a nagyérzékelős kompaktok elterjedésében, a kategória kezd benépesedni (két korábbi cikkünkben táblázatos összehasonlítást közöltünk az itt szóbahozható gépek legfontosabb adatairól).

A hagyományos kompaktokról az elmúlt években minden megfigyelő fejcsóválva állapította meg, hogy a megapixel-mítosz érvényesült, a pixelszám (a változatlanul körömnyi méretű érzékelőkben) tovább növekedett. Ezúttal kissé egzaktabbul szerettem volna látni, mi történt ezen a téren az elmúlt évben, ezért készítettem egy kis statisztikát (ismét az általam viszonylagos teljességre törekvőnek vélt internetes portál adatbázisában számoltam meg az egyes cégek új gépeit, a bejelentés dátumát véve tekintetbe) az érzékelő pixelszáma szerint (lefele kerekítve, tehát pl. az 14,7 Mpixelt 14 MP-nek véve).

A táblázatot figyelmesen tanulmányozva megállapítható, hogy egy év alatt az átlagos pixelszám csaknem másfél megapixellel nőtt (és a növekedés szinte valamennyi gyártónál megfigyelhető), ugyanakkor a pixelszám-tartomány összehúzódott. Míg 2008-ban 6MP-töl 14 MP-ig terjedő tartományban 9 különböző (kerekített) pixelszám fordult elő (6 különböző pixelszám volt, amelyhez legalább 5 géptípus tartozott), 2008-ban 8 MP-től 14 MP-ig mindössze 5 (és mindössze 3 pixelszámhoz tartozott legalább 5 géptípus). Érdekes megfigyelni, hogy bár az átlagos pixelszám jelentősen növekedett, a kiugróan magas pixelszámú új modellekből kevesebbet bocsátottak ki (12 MPixelnél nagyobb 2008-ban 8, míg 2009-ben mindössze 1 került bejelentésre). Első látásra talán meglepőnek tűnik, hogy a gazdasági válság ellenére a gyártók alig csökkentették a kibocsátott új modellek számát 2009-ben (a csökkenés mindössze 8,1%). A kép valamivel árnyaltabb, ha cégenként vizsgáljuk: jelentős számú új típust kibocsátó cégeknél is előfordul 30%-os, vagy azt meghaladó növekedés és csökkenés egyaránt (bár, a cégenkénti típusszám alacsony értékeire tekintettel, még ekkora változást sem kell feltétlenül szignifikánsnak tekinteni, akár véletlen ingadozásként is értelmezhető). A számok mögött viszont mintha egy új szemlélet térnyerésének is tanúi lehetnénk: néhány modellnél az elődhöz képest a gyártók némileg csökkentették a pixelszámot, és inkább minőségjavító módosításokkal, új, hasznos szolgáltatásokkal keresték a vásárlók kegyeit. Ezek közül kettőt emelnénk ki. A Canon PowerShot G sorozata régóta az igényes fotósok kedvenc csúcs-kompaktja, általában évente frissül. Álljon

A Canon G11 pixelszáma harmadával csökkent az elődjéhez képest, viszont újra kihajtható a monitora

Talán a száraz statisztikai adatoknál érdekesebb, milyen meglepő, új megoldásokkal, szolgáltatásokkal lepték meg a gyártók vásárlóikat. Mindjárt két megközelítésben is megjelent a filmes korszakban eléggé népszerű instant (azonnal papírképet produkáló – leginkább a Polaroid céghez köthető) fényképezőgép digitális változata (az év folyamán részletesen szóltunk róluk). Az elsőt, filmes elődjéhez leginkább hasonlót ugyancsak a Polaroid márkanév alatt találjuk, PoGo elnevezéssel (már 2008-ban megjelent) – ez a géppel egybeépített, festék nélküli nyomtatási eljárást alakalmazó mini-printerrel nyomtatja ki, akár a felvétel készítése után azonnal, az 5 x 7,5 cm méretű papírképet. A másik, a digitális képek bemutatásának elterjedt megoldását, a projektoros kivetítés lehetőségét nyújtja: a Nikon ezt az azonnali bemutatási lehetőséget oldotta meg, a COOLPIX S1000pj kompaktba projektort épített – ezzel természetesen videoklippek is kivetíthetők, eléggé sötét környezetben akár 1 méteres méretben, így egyidejűleg kisebb csoport is élvezheti a képek/klippek bemutatását.

A Samsung újításával az önarckép-készítőknek kívánt kedvezni: két új modelljének a hátlapján levő monitorán kívül elől, az objektív mellett is van egy kisebb monitora, amin a modell is láthatja a keresőképet, és a felvételkészítés főbb paramétereit (ST500 illetve ST550, az utóbbi hátoldali monitorának kimagaslóan jó a felbontása).

Technológiai újdonság tekintetében talán a legjelentősebb a FujiFilm még 2008-ban bemutatott, de ismereteim szerint ez évben megjelent FinePix Real 3D W1 kompaktja. Ez a kis gép önmagában egy olyan, sztereo felvételek készítésére alkalmas masina, amilyeneket tulajdonképpen a 19. század közepe óta készítenek, és jó ötven éve számos speciális sztereo-fényképezőgép került forgalomba (természetesen korábban filmes változatban). Két objektívet és mögöttük egy-egy  (tehát összesen két) érzékelőt tartalmaz – a némileg eltérő irányból készített két felvételt aztán megfelelő felszereléssel nézve (amely gondoskodik arról, hogy bal szemünkkel csak a baloldali, jobb szemünkkel csak a jobboldali képet lássuk), térhatású kép látványa tárul elénk. Bár az ilyen (anaglif) térhatású (sztereo, 3D) felvételek nézegetése meglehetősen macerás, hiszen többnyire speciális (két szemünk előtt eltérő színű, vagy egymásra merőleges polarizációs síkú szűrőből álló) szemüveget kell viselnünk, vagy a két szemünkbe külön-külön képet vetítő nézőkét használnunk, a sztereo képek készítésének van egy – bár nem túl népes, de – megszállott tábora.  Nos, a FinePix W1 nem ezt a megoldást nyújtja (bár azok a fotósok, akik az ilyen „hagyományos”, anaglif 3D képekhez szükséges felszereléssel rendelkeznek, szabad szoftver segítségével átkonvertálhatják erre a formátumra a W1 által készített felvételeket. A FujiFilm egy újabban, elsősorban a televíziózásban kialakuló megoldást, a „Real 3D”-t (más néven auto-sztereoszkópikus – „Autostereoscopy”) választotta, és ennek használatához nyújt teljes rendszert. Ennek lényege, hogy a sík felületen előállított képek segédeszköz (pl. szemüveg) használata nélkül térhatású látványt keltenek Az ilyen képek felülete lentikuláris lencséket, vagy parallaxis akadályokat tartalmaz, ami azt eredményezi, hogy a két szemünkkel (némileg eltérő irányból nézve) más-más képet látunk – ugye, éppen ez kell a térhatású látvány kialakításához. A FinePix W1 monitora ilyen lentikuláris képernyő, tehát az elkészült felvételt magán a gépen 3D-ben nézhetjük vissza. A FujiFilm Real 3D rendszere ezen kívül kínál egy nagyobb, 8” méretű lentikuláris LCD monitort (lényegében egy szokásos „digitális képkeret”, csakhogy ez térhatású látványt képes előállítani). Aki pedig térhatású papírképen szeretné viszontlátni felvételeit, annak rendelkezésére áll a FujiFilm lentikuláris nyomat készítő szolgáltatása. A világ fotós portáljai alig fordítottak figyelmet a FinePix W1-re, és a FujiFilm Real 3D rendszerére (alighanem a fotózás fő vonulatából kilógó irányzatnak tekintették – bár meglehet, hogy a segédeszköz nélkül élvezhető autosztereoszkópia a jövőben szélesebb körben is elterjedhet). Az Agórán talán a közeljövőben külön cikket szentelünk neki (ebbéli szándékunk időközben okafogyottá vált: a Pixinfo meglehetősen részletesen ismertette a gépet, a mögötte meghúzódó technológiát és a teljes rendszert). A részletek iránt érdeklődőknek addig is a cég honlapján elérhető ismertetőt és demó-anyagot ajánlhatjuk. Megjegyzendő még, hogy a cég konstruktőrei alkalmassá tették a gépet hagyományos, nem térhatású felvételek készítésére is, és abban az üzemmódban szellemes ötletekkel kihasználva a két objektív-érzékelő létét, hasznos szolgáltatásokkal gazdagították képességeit (pl. egyidejűleg két különböző fókusztávolsággal, vagy két különböző érzékenységgel lehet felvételt készíteni).

A FujiFilm Real 3D térhatású fényképező-megjelenítő rendszere

A 2008. év egyik szenzációja a Casio nagysebességű fényképezőgépe, az EXLIM Pro EX-F1 volt, amit még abban az évben

Aprók, de gyorsak: Casio EXLIM EX-FS10 és EX-FC100

A nagyérzékelős, cserélhető objektívek komoly alternatívát jelntenek a bridzs-gépeknek (emlegettük már unalomig). Azért

A zsebrevágható szuperzoom (12x): Canon PowerShoot SX200 IS

Casio EX G1, a legvékonyabb robusztus kompakt

A kompakt kategóriában még egy gépről feltétlenül  meg kell emlékezni: a FujiFilm FinePix F70 EXR-ről. Nem azért, mert ez a cég első, 10x zoomtartományú, "utazó zoom"-ja, hanem mert az első kompaktja, amelybe az új (2008-ban bejelentett), Super CCD EXR érzékelőt építették be (egyidejűleg egy nagyobb, bridzs-gép – a FinePix S200EXR – is megjelent az új érzékelővel). A FujiFilm Super CCD érzékelő-családja legújabb tagjának ismertetésére e helyen nem térünk ki, angolul és magyaru  is olvashatnak róla részletes leírást.

dSLR-ek

A dSLR-ek piaca, minden ellenkező híreszteléssel szemben, köszöni szépen, jól van (lásd a Leica M9 kapcsán írtakat, illetve az ott idézett Ken Rockwell-jóslatot blogjának 2009. 09. 14-ei bejegyzését)! Bár az év elején, a PMA-n mindössze egy új dSLR szerepelt, annak bezárását követően hamarosan három újabb , az egész évben pedig összesen 18 (3 Canon, 4 Nikon, 3 Olympus, 2 Pentax és 6 Samsung) új dSLR modell került bejelentésre.

A felső kategóriában az érzékenység csillagos égig (!) növekedésének lehettünk tanúi 2009-ben. Az első komoly feltűnést a Nikon D3 2007. nyár végi bejelentése, majd az év végi és 2008. év eleji részletes tesztelések eredményei keltették (érzékenység-tartományának felső határa ISO 6400, de kiterjeszthető 25.600-ig).  A megrázó felismerés az volt, hogy a minden korábbi érzékenységet 2-3 teljes lépéssel meghaladó ISO 25.600 beállítással készült felvételek, bár természetesen érzékelhető mértékben tartalmaznak zajt, de az teljességgel elviselhető mértékű – tehát meglevő fénnyel (nagyon mostoha fényviszonyok mellett) lehet vele felvételt készíteni. Egy szellemes válasz (hevenyészett fordításban) a fanyalgóknak, akik szerint mit ér a megnövelt érzékenység, ha zajos képet eredményez: „A régi vicc a beszélő kutyáról, miszerint nem az a lényeg, hogy mit mond, hanem hogy egyáltalán tud beszélni. És a D3 ISO 25.600-nál nagyon sokat mondhat.”  Az  igazán fontos pedig az, hogy a megnövelt csúcs-érzékenységgel együtt jár a lényegében zajmentes felvételeket eredményező érzékenység feljebb tolódása. 2009-ben pedig, az év végén, csaknem egyidőben jelentette be a Nikon a D3s (full-rame érzékelős), a Canon pedig az 1D Mark IV (APS-H érzékelős – ezt az érzékelő méretet csak a Canon használja, a riporterek munkájához optimalizált, nagy sorozatsebességű és magas érzékenységet is biztosító profi kategóriában, fókusz-szorzója 1,3) modellt, mindkettő 12.800-ig terjedő, de ISO 102.400-ig kiterjeszthető érzékenységgel. Ez utóbbi számot a hétköznapi fotós alig tudja felfogni, érzékeltetése megér egy külön bekezdést (akinek ez nem okoz gondot, hagyja ki a következő bekezdést).

Canon EOS-1D Mark IV, amivel csillagfénynél is fotózhatunk kézből

A másik szembetűnő változás, hogy míg korábban jellemzően 4 fejlettségi szintű modellt forgalmaztak a gyártók (belépő, fejlettebb amatőr, fél profi, profi – az egyes szinteken belül esetleg többet, más-más célra optimalizálva), a belépő szinten további differenciálódás történt. Ennek nyilvánvaló magyarázata, hogy növekszik az érdeklődés a dSLR-ek iránt (különösen az alacsony árszinten, és az elsősorban a kompaktokhoz szokott fotósokat kigényeit kielégítő, automatikus szolgáltatások széles választékát kínáló típusokra), amit a gyártók még szélesebb választékkal igyekeznek kiszolgálni. A Nikon előbb a D5000 -rel rukkolt elő, amelyet kifordítható/billenthető monitora és strapabíró zárszerkezete (egyéb fejlettebb szolgáltatásai mellet) a szokásos belépő szint fölé sorol. Jó negyedévvel később jelentette be a cég a D3000, igazi belépő szintű új modelljét. A Canon hamarabb nyitott ebbe az irányba. Forradalmi változást hozó, belépő szintű modell-sorozatát, az EOS 300D-vel indított, és a negyedik frissítéssel a 450D-ig eljutott belépő szintű sorozatát a konkurens az árversenyben igencsak megszorította – erre a kihívásra 2008 közepén egy olcsóbb, és a 450D-nél szerényebb paraméterekkel rendelkező, EOS 1000D modell megalkotásával válaszolt. A korábbi, fejlettebb belépő szintű sorozatot 2009 tavaszán frissítette, 500D néven (a belépő szinten többek között 15,1 MP felbontással igyekszik megőrizni vezető pozícióját). A Sony, viszonylag új és ehhez képest sikeres szereplőként a dSLR piacon ebben az évben is ambiciózus fejlesztést produkált, amit nagyszámú új modellje jelez. Ugyancsak kitüntetett figyelmet fordít a belépő szintre, egyedülálló, hogy az USD 900 alatti árkategóriában egyidejűleg 5 modellt forgalmaz. A korábbi jóslat, hogy a videofelvételi képesség a dSLR-ek körében is általános szolgáltatássá válik, beigazolódik: minden szinten megjelenik, még ha vannak is új modellek, amelyekből kimarad.

Leica digitális áttörés

Itt az ideje, hogy befejezzük a 2009. év újdonságainak áttekintését.  Nem hagyhatjuk említés nélkül a Leica áttörés-értékű erősítését a digitális fotópiacon. Mivel erről korábban meglehetős részletességgel szóltunk, itt mindössze két megjegyzést teszünk: a kezdeti lelkesedés hosszabb távon is stabilnak mutatkozik, az M9 és az S2 vásárlók általában viszonylag hosszú várakozás után juthatnak hozzá áhított felszerelésükhöz. Ez természetesen nem jelent óriási eladott példányszámot (a Leica magas kézimunka-hányaddal gyárt, relatíve alacsony darabszámban), de legalábbis azt jelzi, hogy a cég várakozásai bejönnek. A várólisták eredményeként például az e-Bay-en akár 30-40 % felárral adtak el M9-et (lásd a 2009. november 27-ei bejegyzést Ken Rockwell blogjában). Ugyancsak érdekes spekulációk, fejtegetések jelentek meg arról, milyen továbblépés, fejlesztések képzelhetők el (lennének hasznosak), hogy a Leica M következő modellje érdemben hozzáigazítsa legendás távmérős konstrukcióját a 21. század digitális technológiájához (ugyanis az M9-ben szinte elérte, amit a hagyományos távmérős megközelítés digitális változata nyújthat).

A RED Digital Cinema Camera Company DSMC rendszere

A 2008. év újdonságait összefoglaló visszatekintésünkben meglehetős terjedelemben mutattuk be a RED Digital Cinema Camera Company cég DSMC (Digital Stills and Movie Camera = Digitális Álló- és Mozgókép Felvevő) rendszerének fejlesztésére vonatkozó, már-már utópisztikus terveit. Csak címszavakban az új elképzelések forradalminak minősíthető jellemzői: moduláris felépítése nagyszámú egységből rendkívül sokféle összeállítást tesz lehetővé, mozgó- és állókép készítésére egyaránt optimális lehetőségek integrálása, a rendelkezésre álló csúcstechnológia maximális kihasználásával számos paraméter ugrásszerű javítása a hagyományos gyártók kínálatához képest. A 2008. december 3-ai bejelentés mintegy két évre vázolta előre a bevezetendő modellek/fődarabok specifikációját, de a két fő család, a Scarlet és az Epic első verzióit 2009. végére ígérte a cég. Nos, ez az ígéret túl optimistának bizonyult (de a cég előre figyelmeztetett: "Prices, Specifications and Delivery Dates are subject to drastic changes. Count on it and you won't be disappointed.", azaz "Az árak, specifikációk és szállítási határidők drasztikusan megváltozhatnak. Számítsanak erre, akkor nem csalódnak.").

A moduláris DSMC rendszerben a RED EPIC-X egy lehetséges összeállítás

A cég alapítója, Jim Jannard blogjában jelentette be 2009. október 30-án az első változatok előzetes, tesztelésre szánt példányai korlátozott forgalmazásának programját. Szokásos stílusában a késedelem miatti mentegetőzése természetesen nem mentes meglehetősen hangzatos kinyilatkoztatásoktól (pl: "Everything in life changes... including our camera specs and delivery dates...", azaz „Az életben minden változik … a fényképezőgépeink/kameráink specifikációja és szállítási határideje is …”, vagy „Hold on. Hang in. We are almost there. And it will be worth the wait… but this time we are going to take just long enough to get it right.”, talán így fordíthatjuk „Kitartás. Még egy kicsit. Már majdnem elértük. És megéri várni … de ezúttal épp annyi időt fordítunk rá, amennyi ahhoz kell, hogy kiváló legyen”). 9 pontban foglalja össze a legfontosabb, észben tartandó tényeket, ebből is idézünk néhány jellegzetest: „2. We know a lot more today than we did yesterday. 3. We have changed a ton of things… just as we promised. 4. A major part of our program is personal service.* Sleep tight. RED is awake. 5. Development is expensive.”, hevenyészett fordításban „2. Ma sokkal többet tudunk, mint tegnap. 3. Tonnányi dolgot változtattunk … épp ahogy megígértük. 4. Programunk jelentős része személyes szolgáltatás. * Aludjon csak. a RED ébren van. 5. A fejlesztés drága.” A bejelentés érdemi részében felvázolt menetrend (azóta felkerült a cég honlapjára is) szerint az első, tesztelésre szánt EPIC-X S35 „TATTOO” példányokat négy szakaszból álló program keretében juttatják el a vásárlókhoz. Az első szakaszban, beta tesztelésre, korlátozott számú gépet azok a minősített RED ONE tulajdonosok kapják, akiktől érdemi tesztelésben való részvételt vár a cég (és ezeket az egyáltalán nem kedvezményes áron eladott készülékeket tulajdonosaik soha nem adhatják el – ha megteszik, további terméktámogatást nem biztosítanak hozzá). A 2. és 3. szakaszban is RED ONE tulajdonosok jutnak hozzá az immár sorozatgyártott TATTOO-hoz, már kedvezményes áron, előbb azok, akik a RED ONE-t megtartják, majd azok, akik le kívánják cserélni EPIC-re (további jelentős árkedvezmény a régi visszavásárlása). Csak ezek után juthatnak hozzá új ügyfelek az S35-höz. A bejelentés részletes árlistát is tartalmaz, egy komplett kamera teljes ára USD 28.000. November 30-án a cég egyik vezető munkatársa a blogban határidőkről is adott információt, eszerint a Tattoo program  2010 korai időszakában indul, és 2010 nyarára várhatóan végig is fut, nem csak az EPIC S35, hanem a kisebb, a SCARLET esetében is (de itt is megtalálható a figyelmeztetés: „This presupposes that there are no other major surprises.....”, azaz „Mindennek előfeltétele, hogy nem lesznek további jelentős meglepetések.....”). Összefoglalva: úgy tűnik, a DSMC rendszer fejlesztése, bár némi késéssel, de hamarosan kézbevehető eredményeket hoz. A világhálón (és a http://reduser.net/forum/ blogban) az érzékelhető, hogy számos RED ONE tulajdonos és új potenciális vásárló lelkesen, és nagy várakozással eltelve számít a forgalmazására. Talán hamarosan megtudjuk, valóban olyan forradalmi újdonságot hoz-e, mint a specifikációk előre vetítik.

Összefoglalás, és gyöngyszemek más fotós portálokon

A leírtakat összegezve elmondható, hogy az egy évvel ezelőtti várakozások nagyjából beigazolódtak a 2009. év során. Az akkor leírtak sorrendjében:

A 2010. évre most nem sorolok fel pontokba szedve előrejelzéseket, mindössze egy érdekes pletykát adnék közre. Nyilvánvaló, hogy a tükörakna nélküli, cserélhető objektíves rendszerek további dinamikus fejlődésének, talán új, ilyen tulajdonságú rendszerek megjelenésének lehetünk tanúi 2010-ben.  Találgatások láttak napvilágot arról, hogy a Nikon is valami ilyesmi fejlesztésén dolgozik, és a bejelentett objektív-szabadalmak alapján úgy tűnik, hogy a NégyHarmadosnál valamivel kisebb érzékelővel (ami még kisebb méretekkel jelenthet érdemi alternatívát, ha beigazolódik).

A múlt évi visszatekintés végén relatíve nagy terjedelemben foglalkoztam a Ken Rockwell jelenséggel. Ezúttal kedvenc fotós portáljaim 2009. évi termését átlapozva, azokról néhány kiemelkedően érdekes, tanulságos olvasmányt ajánlok az Agóra látogatóinak.

Idősebb laptársunk, a Pixinfo ez év február 16-án ünnepelte fennállásának 10 éves évfordulóját (lásd a február 16-ai blogbejegyzést!), azaz jogelődje, az Index Digicam jelent meg első fényképezőgép bemutatójával a Világhálón 1999. február 16-án. Ebben az évben egy rendkívül magas szinvonalú cikksorozatot publikált a Pixinfo oldalain a fotózás technikai-technológiai kérdéseiről Nagy Krisztián (Fotóelmélet gyűjtőcím alatt: Érzékelők; Zárak; Automatikus élességállítás; A digitális színes fénykép; Aliasing, anti-aliasing, moire; 100%; Optika 1 - 5). A legutóbbi, az Optika 5 cikk végén megtalálható a többi, régebbi cikk linkje, de egy, az EVF valahogy kimaradt onnan. Melegen ajánlom minden, a fotótechnika háttérismeretei iránt érdeklődő Agora-látogató figyelmébe!

Azoknak, akik angol nyelven is szívesen olvasnak a fotózásról, kedvenc külföldi portáljaim 2009. évi terméséből is ajánlok egy-egy cikket. A LuminousLandscape tulajdonosa/főszerkesztője, Michael Reichmann az álló- és mozgókép-készítés konvergenciájának apostola. A jelenlegi kínálatban általa a videofelvétel készítésre legalkamasabbnak ítélt fényképezőgép, a ComboCam-ok királyának nevezett Panasonic Lumix GH1-ről, annak video-képességeiről írt részletes elemzést – ajánlom mindazok figyelmébe, akik gépükkel videózni is akarnak, vagy egyszerűen érdeklődnek a konvergencia-kérdés iránt. Ken Rockwell a 2009. év második felében, de leginkább az év vége felé – saját megítélése szerint – néhány olyan cikket írt, amelyeket portálja legfontosabb oldalainak tekint. Mindezek összefoglalásaként 2010. január 13-án fejezte be a „The Secret: What Makes a Great Photo ”  címűt, amelyben felfedi annak titkát, mi tesz egy fotót kiválóvá. Mindjárt a cikk elején van egy tucat link, a sorozat többi részére (egyik-másik közülük több évvel korábban készült, de általában az utóbbi hónapokban jelentős átdolgozáson esett át csaknem valamennyi). Összességében meglehetősen terjedelmes olvasmány, de, mint a KenRockwell cikkek többsége, elgondolkodtató, tanulságos, esetleg provokáló, vitára ingerlő –  ugyebár, ezúton is elgondolkodtató (ezúttal sem mulasztom el figyelmeztetni olvasóimat Ken sajátos stílusára, amit itt-ott nehéz elviselni, de szerintem megéri). Phil és Joanna Askey 1998. decemberben indította el azt a fotós portált, amelyik ma a(z egyik) leglátogatottabb (a Digital Photography Review-ról manapság havonta mintegy hét millió látogató húsz millió látogatás során több, mint száz millió oldalt tölt le), gép-értékelései rendkívül részletesek. Korábban is létezett egy általános fotós ismereteket nyújtó része (Learn section), de 2009. december elején bejelentették, hogy felpezsdítik azt a 2010. év során . Az indító cikk címe „Beginners Guide to HD Video in digital cameras”, azaz „Útmutató kezdőknek a digitális fényképezőgépek HD Video funkciójához”. Mivel lényegében a legújabb dSLR-ekkel és egyéb hibrid kamerákkal foglalkozik, jól kiegészíti a fentebb hivatkozott LuminousLandscape cikket.

Nos, tekintettel arra, hogy jócskán belecsúsztunk a 2010. évbe, ezt az összefoglalót a múlt évről befejezettnek tekintem.