Főoldal arrow Cikkek arrow Fotótechnikai alapismeretek arrow Képek komponálásának alapfogalmai (kiegészítve 2011.10.23.)
Képek komponálásának alapfogalmai (kiegészítve 2011.10.23.)
Írta: Nagy Sándor (nasa@http.hu)   
2011. augusztus 27.
© Nagy Sándor (NaSa)
Kánna falun
A kurzus során eddig elsősorban a fényképezés technikai, technológiai kérdéseivel foglalkoztunk. Némelyik megtárgyalt kérdés (beállítás) ugyan a fotó esztétikai megjelenését (is) befolyásolja, alkalmasint meghatározza (pl. a megvilágítás jellegének megválasztása, a kép szín- és/vagy tónusvilágának kialakítása, a mélységélesség meghatározása, stb.), © Bruce Barnbaumde eddig legfeljebb érintőlegesen foglalkoztunk a kép tartalmával. Pedig a fénykép elkészítése során az első (és legfontosabb) teendő a kép megkomponálása: kiválasztom, mit, milyen formában akarok viszontlátni a képen – itt érvényesül a művészi kreativitás (lásd az 1.2.1 alfejezetben). Ez a cikk egyetemi kurzusom  utolsó (9.) fejezete, és bár a tematikában kezdettől fogva szerepelt, még soha nem került előadásra (nem maradt rá idó).
 
2011. 10. 19-én megérkezett Bruce Barnbaum (illetve kiadója, a Rocky Nook Inc.) hozzájárulása öt fotójának felhasználásához  a jelen cikkben (és előadásom tananyagának megfelelő fejezetében, így azokkal kiegészítem mindkettőt. A szövegbe 2011. 10. 23-án beillesztett kiegészítéseket – azok gyorsabb megtalálása érdekében – kiemelem.
 
 
Őszintén szólva nem is éreztem magam eléggé felkészültnek megírására, hiszen nem tartom magam fotóművésznek. De mivel a fotózásról szóló bármely ismeretterjesztésnek fontos része, most rászántam magam, hogy legalább alapszintü összefoglalását adjam a témának. Hallgatóim tájékoztatására formailag beillesztettem a kurzus szerkezetébe, 9. fejezetként, és a szövegben szereplő fejezetszámra történő hivatkozások is a tananyag fejezeteire utalnak (azok szíves elnézését kérem, akiknek a tananyag többi része nem áll rendelkezésére – talán nem teszi lehetetlenné a mondanivaló megértését). Minden kritikai észrevételt, kiegészítő, korrigáló megjegyzést örömmel veszek!


Szerzői jogok, köszönetnyilvánítás: A kompozíció szabályait, technikáit saját – meglehetősen szerény esztétikai értéket képviselő – fotóimon kívül avatott fotóművészek alkotásaival igyekeztem illusztrálni.
az alkotók, továbbá az első tétel esetében a kiadója, a Rocky Nook Inc., szíves hozzájárulásával közlöm, fogadják érte ezúton is őszinte köszönetem.
  • Brassaï „Járdasarok” c.fotója,
  • Van Gogh „ Felvonóhíd” c. festménye,
  •  Leonardo da Vinci Mona Lisa és Sziklás Madonna c. festményei
reprodukálásához nem állt módomban az alkotók hozzájárulását megszerezni, de azokkal kapcsolatban a szerzői jogok már lejártak (talán az egy Brassaï kivételével, fotóját erről a helyről töltöttük le).

Vissza a cikk Tartalonjegyzékéhez
 

9.1 A fotó tartalma, esztétikája

Nyilvánvaló, hogy komponáláson nem csak a téma megválasztását értjük, hanem – sőt elsősorban – azt, hogy hogyan, milyen képi formában kívánjuk a témát megjeleníteni, viszontlátni a fotón. A fentebb említett, a kép esztétikai megjelenését is befolyásoló technikák természetesen a komponálás eszköztárába (is) tartoznak. Ugyanakkor léteznek olyan évszázados kompozíciós (esztétikai) szabályok, amelyek általában minden képzőművészeti alkotásra (festményre, grafikára, fotóra) érvényesek. Ezek segítenek abban, hogy esztétikailag kellemes (vagy általánosabban, esztétikai értéket képviselő) alkotást hozzunk létre, és hogy az kifejezze gondolatainkat, mondandónkat, érzelmeinket, amit képünk segítségével közölni akarunk, vagy egyáltalán, a nézőben gondolatokat, érzelmeket váltsunk ki.

Csak a legáltalánosabb kompozíciós szabályokat ismertetjük. Ezek általában a kezdő fotóst is hozzásegítik, hogy ne csak (családi, utazási) emlékképeket készítsen, hanem olyanokat, amelyek a megörökített személy, táj felidézésén túl esztétikai élményt is nyújtanak, ezáltal a közvetlen érintettek körén kívül is érdeklődésre tarthatnak számot. De tudnunk kell, hogy a szabályok tudatos megsértése alkalmasint izgalmasabb eredményhez vezet, mint azok betartása (a kreatív alkotók gyakran élnek is ezzel a fogással).
©  Őze György (George Oze)
Egy szépen komponált, színhatásokra épülő fotó - Őze György (George Oze): San Juan erkélyei


A „jó (fény)kép” néhány általános ismérve:
  • Minden lényeges képelemnek „funkciója van”, nincs a képen semmi fölösleges (legalábbis azt az érzést, hatást kelti bennünk);
  •  Az egyes képelemek elhelyezkedése, mérete, színe harmónikus (esetleg szándékosan, mondanivalónk érdekében, diszharmónikus) összhatást kelt;
  • Van a képnek „fókusza” – amire rávezeti a tekintetünket, vagy egyből azt vesszük észre, ami „hangsúlyt kap”;
Ilyen „ütős képek” készítéséhez mondanivalóra, előre átgondolt, vizualizált képi gondolatra van szükség (ami esetleg csak utólag, felvételeink válogatása során alakul ki bennünk, vesszük észre a „nyersanyagban” rejlő lehetőséget), megvalósításában a kompozíció eszköztára, szabályai segíthetnek.

Vissza a cikk Tartalonjegyzékéhez

 

9.2 A kompozíció definíciója

A kompozíció definíciója a Wikipediában (magyarul, ill. angolul): „… az elemek olyan elrendezése egy művészeti alkotásban, ami kifejez valamit. Célja az elemek megfelelő kiválasztása és elhelyezése, ami által a szemlélő számára érzéseket, gondolatokat közvetít.”

Ken Rockwell azt hangsúlyozza, hogy „a kompozíció az elemek olyan kellemes elrendezése a képen, amely leghatékonyabban vonzza a tekintetet, és eléri, hogy minél hosszabb időt töltsön annak vizsgálatával, felfedezésével”. Az ennek eléréséhez vezető utat dióhéjban így jellemzi: „Composition: SEX and Balance. Composition is all about Simplification and EXclusion (SEX), then balancing what you've got.” (A kompozíció az egyszerűsítésről és az elhagyásról szól, majd pedig az eredmény kiegyensúlyozásáról.) Saját munkamódszerét is elárulja: „Amikor komponálom a képet, nem a témára vagy a részletekre figyelek: megkísérlem defókuszálni a szemem és a figyelmem, hogy csak az alapvető formákat és alakzatokat lássam, majd ezeket a lehető legerősebb hatást elérő módon rendezem”.

Még egy definíció a kiváló Természetfotó Magazin 2009/1 szám 28. oldaláról: „Mi a kompozíció? – a kép belső szerkezete, elemeinek szándékolt, terv szerinti elrendezése. Ez pontos, ám száraz meghatározás, közelítsük meg az érzelmek oldaláról is. Akkor jó egy fotó, ha a befejezettség, teljesség érzetét kelti a nézőben: semmi sem hiányzik a képről, ugyanakkor semmi sem felesleges. Minden képelem a helyén van, szerepük van a kompozícióban, a fotó egészét szolgálják. Az egyes elemek kapcsolata a fotón világos, áttekinthető.”

Végezetül Bruce Barnbaum definíciója a fotográfia tartalmi, esztétikai vonatkozása szempontjából talán legkiválóbb könyv, „A fényképezés művészete” (The Art of Photography (e-book változata) kompozícióval foglalkozó fejezetének bevezető részéből. „Az én szótáram definíciója szerint egy műalkotás elemeinek olyan elrendezése, hogy az harmonikus egészet alkosson’. … Ha a fotóiddal kívánod elmondani közlendőidet, a kompozíció az az eszköz, amivel világosan, tömören és csiszoltan kifejezheted magad. A kompozícióval érheted el, hogy a néző elmélyedjen a fotódban, és azt, hogy figyelmét elég hosszan lekösd, hogy olvasni tudja az üzeneted, és kialakuljanak saját érzelmei.
 
© Bruce Barnbaum
Bruce Barnbaum: Mt. Clarence King

Látjuk, hogy a művészek, esztéták birkóznak a kompozíció definiálásával, ahány definíció, annyi féle (legalább egy-egy jelző hangsúlyozásában különböznek egymástól). Egy dologban értenek egyet: minden művészi törekvés alapja a jó kompozíció – legyen az bármi is. Senki sem kérdőjelezi meg, hogy bármely fotónak (pl. portré, szép tájkép, egy nyomornegyed részlete vagy egy csendélet), sőt a vizuális (festészet, grafika, szobrászat) vagy nemvizuális (zene) művészeti alkotásnak kizárólag jó kompozíciója (talán a sok idézett definíció lényegét összefoglalva mondhatjuk: tudatosan kialakított szerkezete) ad jelentést, jelentőséget.

A kompozíció szerepét, egy jól komponált kép üzenetének befogadási folyamatát még inkább megérthetjük (Barnbaum nyomán), ha felidézzük az emberi látásról az 1.2.3 fejezetben, illetve részletesebben a 2.5 fejezetben mondottakat, és annak fényében gondoljuk át a kompozíció fenti definícióit. Mint ott elmondtuk, a szemünk a látvány finom részleteit jó felbontással megkülönböztetni csak igen szűk, mintegy 3 fok látószög-tartományban képes (aminek a képe szemünk retináján éppen a sárga foltra esik). Az, hogy ennél jóval nagyobb látószög-tartományba eső látványról alakul ki elfogadható mértékben részletgazdag látásélményünk, annak köszönhető, hogy szemünk (tudatunktól függetlenül) állandó mozgásban van, a látvány más-más részei képeződnek le a sárga foltra. A látás tudati fázisában agyunk ezeket a szemünktől időben egymás után érkező információkat rakja össze egyetlen képpé. Szemünk tehát mintegy letapogatja, szkenneli az elénk táruló látványt, abból rakja össze agyunk a széles látószögű látásélményt. De szemünknek ez a szkennelési folyamata nem olyan rendezett szemmozgás, mint ahogyan a TV képernyőjén az elektronnyaláb soronként hozza létre a teljes képet, hanem rendezetlen, véletlenszerű (tudatunktól függetlenül, a figyelmünket éppen pillanatnyilag megragadó objektumok között cikázik). Ha figyelmünket a látvány valamelyik kis darabjára koncentráljuk, megállíthatjuk ezt a cikázást, akkor csak azt látjuk élesen, a más irányba esőket pedig életlenül (próbáljuk ki: kinyújtva karunkat és kézfejünket felfele, karunkra merőlegesen állítva, terpesszük szét ujjainkat, és koncentráljuk figyelmünket a hüvelykujjra – a többi ujjunkat, de különösen a kisujjat életlenül látjuk). Látásunk ilyetén mechanizmusát figyelembe véve, a kompozícióról fentebb mondottakat átértelmezhetjük: a művész a jó kompozíció által eléri, hogy műalkotásának (pl. a fényképnek) szemlélője látását az előbb ismertetett cikázó, véletlenszerű nézelődés helyett általa megtervezett, rendezett letapogatásra kényszerítse. Ennek eredménye, hogy a néző figyelme először felfedezi a kép főtémáját, azon időz hosszabban, majd bejárva a kép többi objektumát (a másodlagos fontosságúakat, végül a lényegteleneket is), a képet hosszasan vizsgálja. Eközben eljut hozzá az alkotó üzenete, de legalábbis gondolatokat, érzelmeket kelt benne a fotó.

Mindezek alapján már megsejthetjük, mi a különbség „egy jól sikerült, szép fénykép”, és egy „ütős kép”, egy fotóművészeti alkotás között. Az utóbbihoz nem elég egy szép látványt technikailag kifogástalanul rögzíteni. Ha azt tesszük, „csak” dokumentáljuk a szándékunktól függetlenül létező látványt (szerepünk arra korlátozódik, hogy észrevettük, és jó technikai felkészültségünk birtokában megörökítettük azt – no, legfeljebb a képkivágás megválasztásában volt némi szerepe kreativitásunknak, de az már amúgy is a kompozíció eszköztárába tartozik). Például egy szép tájkép nem feltétlenül fotóművészeti alkotás. Szemünk az előbbit is befogadja, gyönyörködhetünk is benne. De a sok-sok képelemet (információt) tartalmazó tájkép szemlélése során tekintetünk ide-oda cikázhat véletlenszerűen,  nincs esélye annak, hogy valamilyen kapcsolat (kommunikáció) jöjjön létre a kép alkotója és szemlélője között. A művészi alkotás ezzel szemben képes arra, hogy a képen fellelhető információkat valamilyen rendbe szervezze, vezesse tekintetünket, ezáltal gondolatokat, érzelmeket ébresszen szemlélőjében (és persze ezek a gondolatok lehetnek pozitívak – az ilyen kép szép, a hagyományos értelemben, de lehetnek negatívak is – egy visszataszító kép is kelthet érzelmeket, gondolatokat, ezek általában negatívak,  hiszen a művész szándéka lehet éppen ez). A kreatív alkotó rendelkezik azzal a képességgel, hogy jól komponált képet készítsen, azaz a látványt ne csak befogadja, megörökítse, hanem hatásos képpé szervezze (az ilyen emberre mondjuk, hogy kiváló képi látással rendelkezik). Természetesen a jó kép megalkotásának első, legalapvetőbb feltétele a mondanivaló megléte (ami kialakulhat a fotósban a befogadott látvány hatására, de meg lehet benne már előre – ezesetben annak képi megfogalmazásához keresi meg a lefényképezendő témát).

Az alábbiakban azokba az eszközökbe nyújtunk némi betekintést, amelyek felhasználásával a művész kikényszerítheti alkotásának ilyen hatását nézőjére. Természetesen csak a legrtiviálisabb eszközökre korlátozódunk, miközben a kreatív művész eszköztára kimeríthetetlen.

De mielőtt  kompozíció eszköztárában elmélyednénk (ha nem is túl mélyre), leszögezzük: egy művészi alkotást az különböztet meg egy átlagos képtől, hogy az előbbi megragadja szemlélőjének képzeletét, érzelemvilágát. Ez valami varázslatos kapcsolat az alkotó és a néző között, amit a művészi kép közvetíteni képes (és nem is minden néző „rezonál” rá, sőt, a néző hangulatától is függ, hogy kialakul-e ez a varázslat, vagy sem). Túlzott leegyszerűsítés azt hinni, hogy bizonyos szabályok betartása képessé tehet bennünket ilyen varázslatos hatású képek készítésére. A művészi alkotás hatásának titkát találóan fejezi ki az alábbi idézet:

  • „Nem közölhetünk másokkal egyebet, csak azt: merre keressék a titkot; magának a titoknak pontos meghatározását adni azonban sohasem tudjuk.
(La Poétique de l’espace - A tér költészete )

Vissza a cikk Tartalonjegyzékéhez
 

9.3 A kép vizuális elemei
 
A vizuális képelemek, amelyek elrendezése a kompozíció feladata:
© Bruce Barnbaum
Egy szélsőséges fényértékekre épülő, megrendezett fotó - Bruce Barnbaum: Fű és fenyőfa

  • vonalak – a szem mozgását vezető vagy behatároló elemek vagy elemcsoportok;
  • alakzatok – geometriai vagy szerves élek által meghatározott területek;
  • fényértékek – a sötétebb és világosabb fények erőssége, kontrasztja;
  • textúrák – a felszín anyagminőségének megjelenése, ami egyfajta tapintási illúziót közvetít;
  • színek – árnyalata és intenzitása;
  • irányok – függőleges, vízszintes vagy átlós;
  • méretek – az elemek egymáshoz viszonyított nagysága;
  • tér – pozitív tér – amit a tárgyak töltenek ki, negatív tér – ami elválasztja azokat.

Fontos, hogy a képnek legyen mondanivalója, főtémája. Ennek hiányában a kép általában zavaros, áttekinthetetlen, érdektelen.

A főtéma mellett többnyire mellékszereplőkre is szükség van, legalább jelzés-szerűen. Ezek „helyezik el” a főtémát a környezetében, esetleg ezek „mondják el” a történetet, vagy pl. egyensúlyt teremtenek.

A háttér sem kevésbé fontos eleme a képnek: kiemelheti a főtémát, harmóniát teremthet, dinamikát adhat a képnek.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy a kompozíciót (legalábbis annak bizonyos elemeit) többnyire a felvétel elkészítése során kell kialakítanunk: a lényeges képelemek kiválasztása, azok egymáshoz viszonyított helyzetének, méretének elrendezése, vonalak megtalálása, irányuk beállítása (a nézőpont, irány, objektív látószögének megválasztásával), a lényegtelenek elhagyása, fényértékek, alakzatok beállítása (a megvilágítás irányának, jellegének megválasztásával), stb. Természetesen ezeken némileg, esetleg jelentős mértékben módosíthatunk (többnyire szükséges is) az utófeldolgozás során (pl. a képkivágás pontosításával, a fényértékek, színek pedig akár jelentős mértékben átalakíthatók), de a képelemeknek a kompozíció szempontjából alapvetően hibás elrendezésén utólag már aligha segíthetünk. Ez nyilvánvalóan nem vonatkozik azokra a képkészítési technikákra, amelyek esetén a kép lényeges tartalma nem a felvétel készítésekor alakul ki, hanem az utófeldolgozás során (pl. fotómontázs).

Vissza a cikk Tartalonjegyzékéhez
 

9.4 A kompozíció szabályai, technikái

Ne essünk tévedésbe: adott témáról készítendő kép megalkotásához nem létezik egyetlen, szigorú szabály, nincs „királyi út”. Általában több, nagyon eltérő, kiváló megoldás lehetséges. Sokan nagyon sok kompozíciós szabályt fogalmaztak már meg, itt csak néhányat (talán a legismertebbeket) ismertetjük. Ezek elsajátítása, alkalmazása segít abban, hogy érdeklődésre számottartó képeket készítsünk. A művészek gyakran tudatosan megsértik ezeket a szabályokat, éppen ezáltal érnek el különösen meggyőző hatást, mégis ezeknek a szabályoknak az érvényesülése felismerhető a legtöbb értrékes műalkotáson!

A művészettörténet tanulságaira, csak az utóbbi évszázad során született, gyakran szigorú szabályokat felállító „izmusok” sokféleségére gondolva magunk is eljuthatunk ahhoz a közhelyszámba menő megállapításhoz, hogy „a múvészet mentes mindenféle szabályoktól” – legalábbis előbb-utóbb felrug mindenféle szabályt. Ugyanakkor pl. minden képzőművészeti iskola (minden komoly művész) a modell (természet) utáni rajzolás elemeinek elsajátításával készít/készül fel művészi önkifejezése, sajátos, egyéni stílusa kialakítására. A legjobb, legnagyobb hatású művészek ennek (ezen szabályoknak) a bírtokában alakították ki a szabályok felrugásával operáló egyéni stílusukat (legyen az akár impresszionista, absztrakt, …). Egyáltalán nem fölösleges hát, ha magunk is megismerkedünk az esztétika alpvető szabályaival, a kompozíció néhány eszközével.
 

Az alábbi kompozíciós szabályokat, eszközöket ismertetjük vázlatosan:
 

Az egységes elgondolás megléte és érvényesítése a képen két dolgot is jelent. Jelenti egyrészt azt, hogy a fotósnak van közlendője a képpel, a képet éppen a közlés ezközének tekinti, azért készíti, hogy kommunikáljon általa a nézővel. Ugyanakkor az egységes elgondolást érvényesítő kép megfelel a kompozíció Barnbaum szerinti definíciójának: a kép „harmónikus egészet alkot”. Megfelel ez a jó kép általános ismérvei között felsorolt azon elvárásnak, hogy minden lényeges képelemnek „funkciója legyen”, ne legyen a képen semmi fölösleges, továbbá az egyes képelemek elhelyezkedése, mérete, színe harmonikus összhatást keltsen. Más szavakkal: a kép egészét valamilyen központi elgondolás hatja át. Ezt gyakran arra az egyszerűbb koncepcióra szűkítik, hogy „legyen a képnek fókusza”, érdeklődést felkeltő központi eleme, emelje ki a lényegeset (a főtéma kiemelésének vannak képi eszközei, pl, a környezet (háttér) elmosódottá tétele a mélységélesség csökkentéséval, a világítás alkalmas megválasztásával, szelektív világosítással az utófeldolgozás során, stb.). De nem csak az ilyen kép alkothat „harmonikus egészet”. Az érdeklődést felkeltő fókusszal rendelkező képet úgy kell komponálni, hogy ez a képelem azonnal megragadja a nézőt, minden egyéb képelem hozzá képest alárendelt, kiegészítő szerepet játsszon. Ugyanakkor az olyan kép, amelynek több eleme nagyjából azonos fontosságú, szintén alkothat „harmonikus egészet”, lehet alkalmas gondolatok, érzelmek felkeltésére. Az ilyen képet úgy kell komponálni, hogy a néző tekintete sorban végigjárja az összes, fontos képelemet (lehetőleg az alkotó által meghatározott sorrendben), felfedezze a teljes „harmonikus egészt”. Barnbaum a két megközelítést nagyjából hasonló képelemeket, több fát ábrázoló képekkel szemlélteti.
 
© Bruce Barnbaum
Fókusszal rendelkező, harmónikus egészet alkotó kép - Bruce Barnbaum: Tölgyfa, Sapelo Island
 
 
Ha egy ágabogas, érdekes mintázatú fát akarunk bemutatni, akkor azt jól el kell választanunk a környezetétől, hátterétől (ez a fa lesz a kép fókusza, érdeklődést felkeltő központi eleme). Egyszerű a feladat, ha magányos fáról van szó, a háttértől (pl. tiszta égbolttól) könnyű elválasztani. De ha a fa sűrű erdőben van, környezetét hasonló fák alkotják, a főtémát jelentő fát kifinomultabb képi eszközökkel (pl. a fényértékek, tónusok szelektív megváltoztatásával)  tudjuk kiemelni, az érdeklődés középpontjába állítani (ugyanakkor az alárendelt szerepkörbe „tolt” képelemek, ahogyan Barnbaumnak a Tölgyfa című képén a többi fa, jól érzékeltetik azt a valós környezetet, ahol a kiszemelt fa áll).
 
© Nagy Sándor (NaSa)
Hatvani, az ördöngős professzor
 
A Debreceni Egyetem főépülete mellett levő Hatvani István szoborról készült kép az érdeklődést felkeltő fókusszal rendelkező, harmonikus egészet alkotó kép példája lehet (talán). Fókusza, főtémája a szobor, a szelektív fényérték-változtatással világosabb tónusúvá átalakított környezete mellékszereplővé vált, ugyanakkor jól érzékelhető, hogy a szobor parkerdei környezetben áll. A tónusok módosításának eredményeképpen az erdő mintegy tündérvilággá alakult át (utalás arra, hogy Hatvanit „ördöngős professzor”-ként emlegették – a 18. században a Debreceni Református Kollégium professzora volt, fizikai, elsősorban elektromosságtani kísérletei okán érdemelte ki ezt a jelzőt).
 
© Bruce Barnbaum
A kép egységes gondolata a köd, de nincs fókusza - Bruce Barnbaum: Fák ködben, Cambria
 
Barnbaum másik képével a ködöt, a köd hangulatát akarta felidézni, néhány fa fényképezésével. A köd maga nem látszik a képen, de hatására az eltérő távolságra levő fák egyre inkább „beolvad-nak” a ködbe, a legtávolabbiakat szinte csak sejteni engedi. A kép egységes gondolata az amúgy közvetlenül a képen nem szereplő köd, a rajta szereplő fák között egyik sem tölt be központi, ki-emelt szerepkört. A kompozícióval, a köd hatására különböző mértékben elhalványult fák „elrendezésével” a fotós vezeti a néző tekintetét, valószínűleg a kép jobb felső sarkából (a legerősebben kirajzolódó, átlós fatörzs ragadja meg először figyelmünket, de semmiképpen nem válik a kép központi elemévé) a bal alsó sarokig. Ott, a bal alsó sarokban, a legtávolabb levő fa koronájának kis darabja alig kivehető, halvány foltként van jelen, izgalmas hatást kölcsönöz a képnek (ha ezt az apró, alig észrevehető képelemet (amit persze hangsúlyosabbá tesz, hogy éppen ott fejezzük be a kép szemlélését, mielőtt esetleg újrakezdenénk) kitakarjuk a képből, jelentősen – és hátrá-nyosan – megváltozik az összhatása). 
 
 

Az egyszerűsítés hasznát (szükségességét) gyakran azzal a közmondásszerű  bölcsességgel deklarálják, hogy „a kevesebb néha több(et mond)”. Összefügg azzal a jó képre vonatkozó kijelentéssel, hogy nincs rajta semmi fölösleges. E mellett eléggé logikus indoklásnak tűnik, hogy egy egyszerű kompozíciót alkotója sokkal könnyebben tudja ellenőrzése alatt tartani, sokkal könnyebben tudja irányítani a képen a szemlélő figyelmét, mint egy bonyolultabb (gyakran zavaros, kusza) képen. Tehát az egyszerűsítés különösen a kompozíció mesterségében kevésbé járatos fotós számára hatékony eszköz. Ugyanakkor legtöbb tapasztalt művész ezköztárában is előkelő helye van, hiszen a nézők (között lehetnek, akár sokan, akiknek) képi műveltsége nem feltétlenül kifinomult, akik nyilván könnyebben befogadják az egyszerűbb kompozíciót. Egy egyszerű kompozíciót mutat címlap-fotónk. A megfelelő magasságú nézőpont-választás, a szűk mélységélesség (180 mm egyenértékű fókusztávolságú objektív) és a képkivágás biztosította az egyszerű kompozíciót, a fölösleges képelemek elhagyását. Főtémája a kánna virág (Canna ganaralis), ugyanakkor a kép alján, jelzésszerűen megjelenő deszkakerítés utal a falusias környezetre. Alább ősszehasonlításként, két, szerencsétlen kompozíció-változat között újra bemutatjuk. Az első képen a falusias környezetben, a kerítés mellett sorakozó kánna virágokat egy zsúfolt, zavaros képen mutatjuk be, nem egyértelmű a főtéma. Talán mindenki egyetért, hogy a második kép sokkal szerencsésebb kompozíció, ezesetben a kevesebb többet nyújt. A harmadik képen az elsőből kivágott részlet a második képen látható virágot mutatja, kb. azzal azonos méretben. A kompozíció még mindég zavaros, túl sok képelem jelenik meg (nem szerencsés a nézőpont és a mélységélesség).
 
© Nagy Sándor (NaSa)
Kánna falun (nem szerencsés kompozíció-változat)

© Nagy Sándor (NaSa)
Kánna falun (sikeres kompozíció-változat

© Nagy Sándor (NaSa)
Kánna falun (nem szerencsés kompozíció-változat)
 
 
 

A harmadolási szabály talán a legismertebb kompozíciós szabály, valójában az aranymetszés 10 %-nyi eltéréssel kerekített, könnyen megjegyezhető alkalmazása.
© Nagy Sándor (NaSa)
A harmadolási szabály szerinti hangsúlyos helyek
Lényege: a kép oldalait harmadoló vízszintes és függőleges vonalak (2 x 2 darab), és azok metszéspontjai (4 darab) a kép hangsúlyos helyei. Ezek a vonalak a képet 9 területre (foltra) osztják, ezekben elhelyezett alakzatok szintén kedvező hatásúak lehetnek. Az ábra szemlélteti ezeket a harmadolási szabálynak megfelelő hangsúlyos vonalakat, pontokat, foltokat (nem az összeset). Ha ezekhez illesztjük a fontos képelemeket, a kép meghatározó alakzatait ezek által kijelölt helyekre pozícionáljuk, kellemes hatást érünk el. A hegycsúcsról készült két egyszerű kép kép közül a baloldali a harmadolási szabály figyelmen kívül hagyásával készült (a főtémaként értelmezhető hegycsúcsot a kép közepére pozícionáltuk), míg a jobboldalinál a hegycsúcs a harmadoló vonalak bal felső metszéspontjához igazodik. Barnbaum Tölgyfa című képén is a baloldali harmadoló vonalhoz illeszkedik a fa törzsén a kéreg sötét vonala, annak legsötétebb foltja (éppen egy elágazásnál) pedig a bal felső harmadoló metszésponthoz. 
© Nagy Sándor (NaSa)
A főtémaként értelmezhető hegycsúcsot a baloldali képen a harmadolási szabály figyelmen kívül hagyásával, a jobboldalin annak figyelembe vételével pozícionáltuk
 
A főtémát általában ne a kép közepére helyezzük, inkább valamelyik harmadához  (esetleg mindkét irányban), kivéve, ha az lényegében az egész képfelületet kitölti.

A horizont ne a kép közepén, hanem az alsó (ha az ég hangsúlyos), vagy a felső harmadoló vonalra (ha a táj). Hangsúlyos
© Nagy Sándor (NaSa)
A harmadoló vonalak (ahogy a keresőben megjelenhetnek)
függőleges vonal is általában jobban mutat, ha harmadolja  a képet. A fentebb bemutatott, a Hatvani István szobrot ábrázoló képen is felfedezhető a harmadolási szabály (ami egyebek mellett hozzájárul a kép erős hatásához – ha van neki): a szoboralak törzse a jobb alsó harmadoló metszéspontra, a fa törzse pedig, kissé ferdén ugyan, de közelítőleg illeszkedik a baloldali harmadoló vonalra, a fakorona elágazása pedig a harmadoló vonalak bal felső metszéspontjára. Egyes digitális fényképezőgépek keresőjében (monitorán) – segítendő a komponálást –megjeleníthetjük a harmadoló vonalakat. Bár a harmadolási szabály tudatos alkalmazása általában esztétikailag kellemes hatást kelt, de korántsem állítható, hogy figyelmen kívül hagyásával nem készíthető erős hatású kép.

Vissza a kompozíciós szabályok felsorolásához

 

A kép összhatásában jelentős szerepet játszanak a vonalak, ezért a komponálás során felismerésükre, helyzetük és irányuk megválasztására érdemes
© Brassai
Brassai: Járdasarok
kiemelt figyelmet fordítani. A jól komponált kép vonzza a tekintetet. Vagy első pillantásra felismerjük, mi a kép fő témája (az alkotó mondanivalója, üzenete) – ebben segíthetnek a jól irányzott vonalak, amelyek azonnal ráirányítják tekintetünket a fő témára, vagy abban segítenek a vonalak, hogy tekintetünket végigvezetik a kép teljes felületén, felfedezve annak különböző elemeit – ezáltal a kép hosszas szemlélésére, elemzésére késztetnek, miközben újabb és újabb gondolataink, érzelmeink támadnak. Az átlósan elhelyezkedő (egyenes vagy görbe) vonalak ezen kívül is általában kellemes hatást keltenek, különösen vonzónak számít a „S”  (vagy fordított S)alakú vonal, a mindkét átlót hangsúlyozó vonalak pedig érdekes, akár meghökkentő hatást kelthetnek. Vonalakon nem feltétlen a szigorú geometriai vonalakra kell gondolnunk, alkalmasint foltok többé-kevésbé éles határvonalai is betölthetik ezeket a funkciókat. Az alább bemutatásra kerülő, Őze szimmetrikus kompozíciójú Karácsonyi képén a perspektívát is hangsúlyozó, markáns átlós vonalak vezetik a tekintetet, kölcsönöznek a képnek különleges hatást. Barnbaum Tölgyfa című képén az egyik vastag ág a törzs alsó részével szintén képátlóra illeszkedik.
 
 

A kép komponálásának folyamatában kialakulhat olyan érzésünk, hogy nincs egyensúly a képen, valamelyik részén „súlyosabb” képelemek vannak, mint a vele szimmetrikusan elhelyezkedő részen, „felborul” a kép. Ha éppen ez a szándékunk, azaz a jelenség segít képi üzenetünk megfogalmazásában, ám boruljon! De ha szándékunkkal ellentétes, akkor gondoskodnunk kell a kép egyensúlyának biztosításáról, az egyensúlyt helyreállító képelem elhelyezéséről. Illusztrációnk egyúttal azt is szemlélteti, hogy a kompozíció szabályai az összes vizuális művészeti alkotásra érvényesek.
© Nagy Sándor (NaSa)
Balra: Vincent Van Gogh: Felvonóhíd c. festményének reprodukciója, jobbra ugynaz, apró digitális módosítással

Van Gogh „ Felvonóhíd” c. festményének baloldalán levő festékpacnit általában a jobboldali épület sajátos ellensúlyaként szokás értelmezni. A reprodukción a pacnit digitális utómunkával könnyűszerrel eltávolítottuk, így meggyőződhetünk róla, hogy a kép nélküle valóban „borul”(takarjuk felváltva a képeket!) – talán Vincent nem forog a sírjában.

Vissza a kompozíciós szabályok felsorolásához


Image
Leonardo da Vinci: Mona Lisa
Bár a harmadolási szabály szerint a kép kedvező összhatását aszimmetrikus kompozícióval érhetjük el, ez semmiképpen nem kizárólagos. A kép hangsúlyos szimmetriája is teremthet érdekes, erős hatást (a szimmetrikus kép biztosan nem „borul”, kimagaslóan stabil az egyensúlya).
Image
Leonardo da Vinci: Sziklás Madonna
A kompozíció szabályai között, a szimmetria kapcsán azt is szokás megfogalmazni, hogy a páratlan számú alakot megjelenítő kép kedvezőbb hatású, mint ha páros számú alak szerepel rajta. Talán kissé merész gondolattársítás, hogy az illemszabályok szerint páratlan számú (1,3, …, semmiképpen nem 2, 4, …) szál virággal illik kedveskedni. A festészetben gyakran alkalmazott „háromszög kompozíció” is a szimmetria alkalmazása, fotókon is erős hatást kelthet. A képeken Leonardo da Vinci Mona Lisa és Sziklás Madonna c. festményei – tipikus háromszög kompozíciók – láthatók. Egy szép szimmetrikus kompozíciót is bemutatunk a FotoAgóra egyik látogatójától, a KépFórum használójától, az USA-ban élő Őze György (George Oze) fotóművésztől.
 
 
 
© Őze György (George Oze)
Szimmetrikus kompozíció - Őze György (George Oze): Karácsonyi kép
 
 

A mélység érzékeltetése (ma divatos kifejezéssel élve: 3D hatás) – a mellett, hogy pontosabban elhelyezi a kép témáját környezetében – hozzájárul a gazdagabb esztétikai élmény kialakításához. Ha a mélységet kívánjuk érzékeltetni fotónkon, két dologra figyeljünk: A főtéma előterében és hátterében levő objektumok is kerüljenek a képre, és használjuk ki a perspektíva-hatást (a távolabb levő objektumok mérete rövidül, a párhuzamos vonalak összetartóak). Minél rövidebb fókusztávolságú objektívvel készítjük a felvételt, annál erősebb perspektíva-hatás (torzulás) érvényesül. Illusztrációként szolgálhat Őze György fenti Karácsonyi képe.

© Nagy Sándor (NaSa)
A mélységet jól érzékeltető fotó - az előtértől a fötémán át a közeli és távoli háttérig számos egymás mögötti sík jelenik meg a képen

Szokás úgy is fogalmazni, hogy fordítsunk figyelmet egymás mögötti síkok megjelenítésére képünkön. A mélységet jól érzékeltető fenti képünk főtémája nyilvánvalóan a horgász (sőt megkockáztatom, hogy a horgászat, mint egészséges, szabad levegőn, szép természeti környezetben űzött hobbi, és a dohányzás ellentéte: a horgász cigarettát tartó bal keze van a jobboldali harmadoló vonal mentén – egy szellemes, jól eltalált címmel megtámogatható ez az üzenet). Van a képnek előtere (a deszka-stég, rajta egy árnyék), és háttere (a vízfelület, mögötte a parti táj). A táj hátterében látható hegyvonulatok – köszönhetően a kissé ködös távlatnak – legalább három, jól elkülönülő síkba rendeződnek. A mélység érzékeltetésének ellentéte, a minél inkább síkszerű hatás elérése is lehet kompozíciós fogás. A perspektíva-hatás annál kevésbé érvényesül, minél nagyobb gyújtótávolságú objektívet használunk.

Vissza a kompozíciós szabályok felsorolásához


© Őze György (George Oze)
Őze György (George Oze): Színes nyírfák
A színek szerepe, képünk színvilágának megválasztása ugyancsak a kompozíció eszköztárába tartozik. A bennünket körülvevő világ színes, és mivel a fotótechnika mai fejlettségi szintjén nem jelent különösebb gondot a színes fényképezés, legtöbben csaknem kizárólag színes felvételeket készítenek. Közismert tény, hogy a színeknek hangulati hatásuk van. Az sem meglepő kijelentés talán, hogy bizonyos színpárok egymás mellett kellemes, mások kellemetlen (idegesítő, sértő) hatást keltenek, erősíthetik vagy üthetik egymás hatását. Kézenfekvő tehát, hogy a színek tudatos használatával alakíthajtuk képeink esztétikai értékét, érzelmeket válthatunk ki azok nézőiben. Ismét Őze György egyik, a FotoAgóra KépFórumára feltöltött képét választottuk illusztrációként. Több képet is feltöltött, és  színtani magyarázatokkal látta el képeit (érdemes megnézni az albumában a 9.1. fejezetben bemutatott színhatásokra épülő fotóját és elolvasni a hozzá fűzött magyarázatát, sőt a többit is).  Az itt látható Színes nyírfalevelek képhez fűzött kommentárjának részlete: „Nagyon erős színhatást okoz a vörös és a zöld ellentéte, a fehér ad a hatáshoz, a sárga pedig a kék kiegészítő színe. Sok fraktalis informacio van a képen.”. A színtanról egyébként köteteket írtak, a művészeti iskolák terjedelmes alaptárgya, a FotoAgórán is több cikkben foglalkozunk vele. Ebben a sorozatban is visszatérünk még rá, egy későbbi cikkben.

Vissza a kompozíciós szabályok felsorolásához
 

A kép tónusainak megválasztása, a képen megjelenő kontrasztok ugyancsak a kompozíció finomhangolásának eszközei. Bár a színes fotókkal kapcsolatban is meghatározott szerepük van, de a fekete-fehér (monokróm) képek kialakításában sokkal nagyobb a jelentőségük. A fotótörténet első száz évében a fekete-fehér fényképezés szinte kizárólagos volt, sokak számára ma is az jelenti az „igazi” fényképet. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy ha úgy érezzük, a színek nem adnak lényeges többletet képünk hatásához, érdemes a fekete-fehér megoldással próbálkozni (a sok szín jelenléte gyakran elvonja a figyelmet a főtémáról, zavaros képet eredményez – a monokróm választás egyszerűsítésként is felfogható). A fekete-fehér képen sokkal fontosabbak a vonalak, foltok, tónusok, mint a színesen. Általános szabály, hogy a jól kialakított tónusú képen jelen van a teljesen fekete és a teljesen fehér is (és természetesen a középtónusok széles skálája gazdagítja). Szép példa erre Barnbaumnak a 9.2. fejezetben bemutatott képe (Mt. Clarence King). De mint minden szabályt, néha ezt is figyelmen kívül lehet (kell) hagyni. Néha erősebb hatást érhetünk el, ha a képen hiányoznak a legvilágosabb tónusok (például Máthé Andrásnak a következő oldalon látható, Mayfeld + Andrews című képén), sőt például a sűrű erdő, szürkület, stb. hatás érzékeltetésének szándéka olyan megoldást is kívánhat, ahol csak a középszürke és annál sötétebb tónusok jelennek meg, más esetben csak a középszürke szűk tónustartománya (egy ilyen kép alighanem pesszimizmust, szomorúságot tükröz). De az is előfordul, hogy éppen fordítva, a képen a legsötétebb tónus alig sötétebb a középszürkénél (lásd alább Barnbaum Napfény című képét). Ha pedig a középtónusok hiányoznak, csak a vakító fehér és a mélyfekete van jelen (sziluett), erős grafikai hatást érhetünk el, elvonatkoztathatunk az anygszerűségtől (példa rá bizonyos mértékig Batrnbaum: Fű és fenyőfa című képe).
 
© Máthé András
Máthé András: Mayfeld + Andrews (2004)
 
Máthé András debreceni fotóművész jazz-zenészeket bemutató kettős portréján szinte teljesen hiányoznak a világos tónusok. Jelentős méretű világos folt mindössze az amúgy háttérben elhelyezkedő fúvós hangszer, ami ezáltal kap hangsúlyt (utal a modellek foglalkozására). Van még két kisebb világos folt a képen, a zenészek gallérján – talán az egyensúly érdekében.
© Bruce Barnbaum
Bruce Barnbaum: Napfény, Capitol Park, Sacramento - A kép napfényes erdőt mutat. A legsötétebb tónus alig sötétebb a középszürkénél.



© Christian Jähnert
Egy természetből ellesett absztrakt fotó - Christian Jähnert: Unfolding I.
Ahogy előre utaltunk rá, korántsem merítettük ki a kompozíció teljes eszköztárát (és természetesen a bemutatott eszközökkel is csak rendkívül vázlatosan, szinte csak utalásszerűen foglalkoztunk). A képet tudatosan komponáló tapasztalt fotósok, művészek számos további eszközt is felhasználnak mondanivalójuk közlése, képük esztétikai értékének növelése érdekéban. Sokkal elvontabb, kifinomultabb képi gondolkodást igényel például a pozitív (a tárgyak által kitöltött) és a negatív (a tárgyakat elválasztó) tér szerepének vizsgálata, hatásának (pl. egyensúlyának) elemzése, biztosítása. Az eddig bemutatott példák többé-kevésbé a „hagyományos” fotográfia eredményei, még ha a közvetlen látványt a fotós bizonyos mértékig (a felvétel exponálásakor, vagy az utófeldolgozás során) módosította is. De ha komolyan gondoljuk, hogy a fotográfia képzőművészet, akkor létjogosultsága van a gép (és a fotós) elé táruló látványtól teljesen elszakadó fotóművészeti alkotásoknak is. Egy lehetséges módszer az ilyen képek komponálására az absztrakció. Ha például a látvány bizonyos részlete olyan érdekes hatást kelt, amiben nem (vagy alig) ismerhető fel az adott téma, olyan absztrakt fotót készíthetünk, ami az eredeti látványtól teljesen elszakad, attól független gondolatok, érzelmek keltésére, esztétikai élmény nyújtására alkalmas. Az ilyen képek komponálásában valamennyi fentebb ismertetett kompozíciós szabály, eszköz alkalmazása talán még nagyobb szerephez jut, de mindenek előtt a fotós fantáziáját, kreativitását igényli (szép példája Christian Jähnert a FotoAgora KépFórumára feltöltött fotója, még néhány további hasonló képe látható honlapján és a FotoAgora KépFórum ában. Az ilyen képek megalkotása történhet az exponálás alkalmával – gyakran a látvány, a képen szereplő tárgyak tudatos elrendezésével, a kép „megrendezésével” (alkotója szerint így készült Barnbaum Fű és fenyőfa című képe), vagy jelentős volumenű utófeldolgozási munkával, aminek az eredeti felvétel (vagy akár több felvétel) csak nyersanyaga.
 
© Seres Géza
Az elemek elrendezésével megrendezett fotó - Seres Géza: Válogatás a természet elemeiből m 27 (1989)

© Seres Géza
Seres Géza: Isten Betüje, Illusztráció egy Borges novellához
Seres
Géza „képzóművészeti értékrendű” fotókról beszél (az „amatőr értékrendű” ellentéteként). Szerinte, ha a fotós igényt tart a (képző)művész besorolásra, nem elegendő, hogy csak az elé táruló látványból a keresőben megjelenő képkivágást és a kioldógomb megnyomásának időpontját válassza meg. A képzőművészet többi technikájához hasonlóan, sokkal kreatívabb (és fáradságosabb, manuális) munka eredményezhet csak képzőművészeti alkotást (ezért szívesen alkalmaz sok manuális munkát igénylő, nemes eljárásokat képeinek kidolgozására – ezek eredménye a szó szoros értelmében egyedi képzőművészeti alkotás). A Borges-novella illusztrációit bemutató kiállításához Vitéz Ferenc írt tárlatismertető cikket, érdemes elolvasni. Miután vázlatosan megismerkedtünk a kompozíció eszköztárának legfontosabb elemeivel, talán érdekes lehet elolvasni egy fotóművész gondolatait a kompozícióról.
 
Hozzászólások
HozzáadásKeresés
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!
 
Következő >
Advertisement
Advertisement
Advertisement