Főoldal arrow Cikkek arrow Sigma DP1 - mérföldkő?
Sigma DP1 - mérföldkő?
Írta: Nagy Sándor (nasa@http.hu)   
2008. február 18.

A Sigma cég honlapjáról http://www.sigma-dp1.com/A Sigma DP1 nagy- és valódi színes érzékelős kompakt fényképezőgép  (már többször elhalasztott) forgalomba hozataláról megjelent legutóbbi, a PMA kapcsán megjelent közleményt követően, mintegy megerősítésként, a cég Egyesült Királyságbeli képviselete bejelentette a gép induló árát is (GBP549). Ez önmagában legfeljebb egy korlátozott ideig aktuális rövid hírt érdemelne. Hogy ennek kapcsán a Cikkek kategóriában, nagyobb terjedelemben foglalkozunk a DP1 jellemzőivel, azt jelzi, hogy szubjektív megítélésünk szerint olyan innovatív termékről van szó, amely a digitális gépek piacára hosszabb távon, jelentős hatással lehet. Az, hogy egy-egy termék bevezetésére hogyan reagál a piac, sok tényezőtől függ. Az alábbiakban igyekszünk ezt a kérdést több oldalról is megvizsgálni, latolgatni a DP1 fogadtatását, a konkurensek várható reagálását. A kérdés megértéséhez áttekintjük az érzékelő méretének hatását a felvétel minőségére, valamint a Foveon és Bayer-maszkos érzékelők működésének lényeges  különbségét, és ennek alapján a pixelszám-felbontóképesség viszonyait.

A gép paramétereinek részletes ismertetése nem célunk, azt már korábban megtették mások, magyar nyelven is (pl. http://pixinfo.com/hirek/2008-02-01_271232). Érdeklődésünket elsősorban  két, különleges tulajdonsága vonja magára, mindkettő a képérzékelőjével kapcsolatos, de egyik sem előzmény nélküli. A gépben alkalmazott 13,8mm x 20,7mm  méretű Foveon X3 érzékelő mérete szokatlan a kompakt (nem cserélhető objektíves) digitélis gépek kategóriájában, az X3 elnevezésű érzékelő működése pedig, az összes többi típustól (CCD és CMOS, valamennyi változat) eltérően, közvetlenül képes mindhárom alapszín érzékelésére valamennyi pixelben, nincs szükség a Bayer-maszk alkalmazására. A DP1 géppel kapcsolatos megfontolások előtt, annak pontosabb megértése érdekében tekintsük át e két tulajdonság lényegét, azok általános hatását a felvétel minőségére, és az előzményeket.

Akit az érzékelő méretével kapcsolatos részletesebb megfontolások nem érdekelnek, folytathatja közvetlenül a Foveon érzékelő ismertetésével, vagy ugorhat egyenesen a DP1-re vonatkozó megfontolásokhoz.

Az érzékelő mérete

Aligha kíván részletes indoklást az a megállapítás, hogy a képérzékelő mérete befolyásolja a felvétel minőségét (legalábbis a felbontóképesség tekintetében). A filmes gépek érzékelőjének, a fényérzékeny anyagnak a felbontóképességét a látens, majd az előhívást követően látható kép kialakulásában meghatározó szerepet játszó ezüst-halogenid (AgBr, AgCl vagy AgI) szemcsék mérete határozza meg. A szemcseméret annál nagyobb (a felbontóképesség annál rosszabb), minél nagyobb a film érzékenysége, de az elérhető felbontóképesség összességében a technológia fejlődésével fokozatosan javult. A fényképezés korai időszakában használt meglehetősen nagyméretű képformátum használatát az indokolta, hogy a gyenge felbontóképesség mellett jelentős nagyítás nem volt lehetséges, elfogadható minőségben. A közép- (pl. 4,5cm x 6cm) és nagyformátum ( legalább 6cm x 9cm) használatát ma (a sokkal jobb minőségű filmek estében is) a csúcsminőségre törekvés motiválja.

A digitális gépekben használt érzékelők olyan félvezető lapkák, amelyeken raszter-elrendezésben (sorokban és oszlopokban) nagyszámú fényérzékelő alkatrészt (fotodiódát) alakítanak ki gyártásuk során (az érzékelők típusait, felépítését, működését külön cikkben ismertetjük). Ezeket pixeleknek nevezzük (a pixel fogalmának szélesebb értelmezése szerint, szoros értelemben a pixel a digitális kép egy-egy pontját meghatározó adatot, számot, színes kép esetén szám-hármast jelenti), és szerepük sok szempontból hasonló az ezüst-halogenid szemcsékéhez. Felületes gondolkodás szerint az érzékelőt alkotó pixelek száma egyértelmű kapcsolatban van a gép felbontóképességével, minél nagyobb a pixelszám, annál jobb a felbontóképesség. A kompakt gépekkel kapcsolatban a gyártók ezt  PR-startégiájuk központi elemévé tették, túlhajtott alkalmazásának eredményeként, akár a képminőség rovására is fokozatosan növelik az egyes típus-családok újabb képviselőinél a pixelszámot. A nélkül, hogy a pixelek számának (pontosabban a pixelek méretének) a képminőségre gyakorolt hatását részletesen elemeznénk (ami egy külön cikket kíván, sor is kerül rá később), annyit jegyzünk meg, hogy a túlzottan kis méretű (felületű) pixelekre olyan kevés fény jut, hogy annak véletlenszerű ingadozása (ami a fény kvantumos természetével függ össze - azaz azzal, hogy a fénynyalábban az energia nem folytonosan áramlik, hanem apró enetria-csomagokban, kvantumokban, ezeket fotonoknak nevezzük), különösen a kép sötétebb részein, ahol a fény a legkevesebb, jelentős képzaj fellépéséhez vezet (a képzaj úgy jelenik meg a képen, hogy a homogénen megvilágított (azonos világosságú, színű) foltok nem egyenletes világosságúak, hanem "mákosak", esetleg eltérő színű pontokból állnak). A képzaj az érzékenység növelésével növekszik (ahogyan a film szemcsézettsége növekszik az érzékenetsége növekedésével), mivel az érzékelő alapérzékenységénél nagyobb érzékenységet az érzékelőből kiolvasott elektromos jelek erősítésével érik el, a nagyon kis jelek pedig összemérhető nagyságúak az erősítő saját zajával, az erősítési tényező növelésével romlik a rendszer jel/zaj viszonya. A felvételek minőségét rontó képzajtól a gyártók igyekeznek megszabadulni (vagy legalábbis csökkenteni azt). Ennek módja olyan zajcsökkentő eljárások alaklmazása az érzékelőből kiolvasott, egyébként is szükségszerűen jelentős átalakításra kerülő képen (ezt a fényképezőgép képfeldolgozó processzora végzi), amelynek során a képzajt, a pixelek indokolatlan, nem a valóságos változásokat tükröző világosság-ingadozásait a szomszédos pixelek adatainak átlagolásával csökkentik. Csakhogy nagyon kevés lehetőség van arra, hogy a kép valódi világosság-ingadozásait (a kép lényegét jelentő rajzolatokat, tónus-változásokat) a zajcsökkentő eljárás során automatikusan megkülönböztessük a véletlen ingadozásoktól, a zajtól. A zajcsökkentő eljárások az utóbbiakat is csökkentik, ezáltal kisebb-nagyobb mértékben "kisimítják" a valódi tónusváltozásokat is, rontják a felvétel részletgazdagságát, végső soron a felbontását. Összefoglalva: adott érzékelő-méret esetén a pixelszám növelése (az egyes pixelek méretének csökkentése) bizonyos határon túl jelentősen megnöveli a képzajt, annak kényszerű csökkentése pedig rontja a rendszer felbontóképességét. Mindez egyre fokozottabban érvényesül az érzékenység növelésével. Természetesen, ahogyan ez a filmek esetében történt, mindez adott technológiai szinten jelenthet összehasonlítási alapot. A technológia fejlődésével a képzaj szempontjából kritikus pixel-méret egyre kisebb. A jelenlegi (2007-08) technológiai szinten a képminőségre kedvezőtlen hatások kb. 6-7 μm pixelméret alatt jelentkeznek.

A digitális fényképezés elterjedésének kezdeti időszakában (a '90-es évek második felében, de még évtizedünk első néhány évében is) az érzékelő lapkák igencsak költséges alkatrészek voltak, ezért a szélesebb, amatőr felhasználói körnek szánt digitális (kompakt) gépeket a filmes képkockák méretéhez képest szinte parányi érzékelőkkel tervezték, gyártották (a kompakt gépek érzékelője hosszabbik oldalának mérete a mai napig 3,5-9mm tartományba esik, míg a legszélesebb körben elterjedt filmes formátum, a Leica cég által 1925-ben bevezetett, u.n. kisfilmes gép filmkocka-mérete 24mm x 36 mm). A kisfilmes formátumhoz közeli, vagy azzal megegyező érzékelő-méretet csak a kezdetben meglehetősen borsos árú (és inkább csak a hivatásos fotósok által megfizethető) digitális tükörreflexes (Single Lens Reflex - dSLR) gépeknél alkalmazták. Mára a dSLR gépeknek (eltekintve a ma is inkább profik által használt közép-formátumúaktól) három érzékelő-méret formátuma terjedt el, ezek elnevezése és érzékelő-mérete: 4/3" szabvány - 13,5mm x 18mm, APS-C - kb. 16mm x 24mm, valamint a teljes Leica-méret ("full-frame") - 24mm x 36mm (van még egy, az APS-H - kb. 19mm x 28,5mm, nem terjedt el, csak a Canon cégnél). A kompakt (nem cserélhető objektíves) gépek, beleértve az SLR-szerű (átmeneti, bridzs-kategória) gépeit is, ma is jelentősen kisebb, legfeljebb 6,6mm x 8,8 mm méretű érzékelővel készülnek. Ennek számos előnyös következménye van: kisebb méret és tömeg alkalmassá teszi arra, hogy állandóan, zsebben hordja magával a fotós (a legrosszabb kép az el nem készült kép), olcsóbb (nem csak az érzékelő, a hozzá illő, kisebb objektív is), nagyobb a mélységélessége (kreatív fotósnak ez gyakran hátrány is lehet), stb. Ugyanakkor az előző bekezdésben tárgyalt körülményekre tekintettel a képminőségben rendkívüli korlátot jelent a kicsi érzékelő, különösen a nagyobb érzékenységek használata esetén. A dSLR-ek egyik szembetűnő előnye épp az érzékelő méretével összefüggésben jelentkező képminőségbeli különbség. Már néhány évvel ezelőtt felvetődött a csúcskategóriás (bridzs) kompaktok képminőségének radikális javítása, nagyobb méretű érzékelő alkalmazásával, ám ilyen próbálkozás a DP1 előtt mindössze egyetlen történt, a 2005-ben  bevezetett Sony Cyber-shoot DSC R1 modellje. Akkor számos értékelő (pl. http://pixinfo.com/cikkek/sony_r1_prev/, http://www.dpreview.com/reviews/sonydscr1/http://www.dcresource.com/reviews/sony/dsc_r1-review/index.shtml) áttörést, követőket várt ettől a modelltől (jómagam is), de ez, mint látjuk, nem következett be. Bár az R1-et kiváló, 5x zoom-tartományú, nagy fényerejű Zess objektívvel látták el a konstruktőrök, alighanem az éppen elterjedőben levő, hasonló árú  (az R1 induló ára USD1000 volt) belépő szintű dSLR-ek (az első ilyen gépett a Canon vezette be EOS 300D - az USA-ban Digital Rebel - néven, szerény minőségű alap-zoom objektívvel együtt USD1000 áron: ez a gép mérföldkőnek számít a digitális fényképezés történetében) vonzóbbak voltak a nagyobb érzékelő nyújtotta minőséget igénylő fotósok számára, jóllehet azok árát az R1-éhez hasonló minőségű objektív beszerzése jelentősen megemelte. Ugyanakkor az R1 méretére, tömegére tekintettel nemhogy nem számíthatott állandóan zsebben hordható gépnek, hanem még valamivel nagyobb is volt a legkisebb dSLR-enél (tömege 926g).

Ha nem érdekli a Foveon érzékelő ismertetése, összehasonlítása a Bayer-maszkos érzékelőkkel, ugorhat közvetlenül a DP1-re vonatkozó megfontolásokhoz.

A Foveon X3 érzékelő

Az X3 típus kivételével a digitális gépekben alkalmazott valamennyi érzékelő képtelen a színek érzékelésére, csak a fény

Forrás: Wikipedia, konvertálva (http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Bayer_pattern_on_sensor.svg)
Bayer-maszkos érzékelő, sematikus elrendezés
világosságát, tónusait adja vissza. Színek érzékelésére színszűrők alkalmazásával teszik őket alkalmassá. Ez nem úgy történik, mint például számos videófelvevőben, hogy a teljes képet felveszik három színszűrővel, hanem egy-egy pixelre csak egy szűrőn át, egyféle színű fény esik (ezt, a leggyakrabban alkalmazott szűrő-elrendezés megalkotójáról, Bayer-maszknak, vagy -szűrőnek nevezik). A Bayer-szűrőben 4 pixelből álló csoport ismétlődik periodikusan, a négyes csoportban 2 zöld, és 1-1 vörös meg kék szűrő van). Mivel a színes digitális kép minden egyes pixelében
Forrás: Wikipedia, konvertálva (http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Bayer_pattern_on_sensor_profile.svg)
Bayer-maszkkal előállított szín-információ a pixelekben
mindhárom színösszetevő világosságát jellemző adatnak jelen kell lenni, a gépben levő processzor kiegészíti az érzékelőből kiolvasott adatokat a hiányzóakkal. A meglehetősen bonyolult eljárás neve Bayer-interpoláció (a hiányzó szín-információkat a megfelelő színű szűrővel ellátott szomszédos pixelek mért értékeinek átlagolásával határozza meg). Az ábrára tekintve könnyen beláthatjuk, hogy a Bayer-maszkos érzékelő felbontóképessége nem érheti el a pixelszám alapján várható értéket, hiszen a zöld képösszetevőben annak felényi, a másik két színű képösszetevőben negyedannyi pixel van. Ezekből a számokból várható felbontóképességnél viszont valójában jobb lesz az interpolált kép felbontása, mivel általában az egyes képpontok  nem tiszta alapszíneknek megfelelőek, hanem keverék-színüek. De a fő hátránya a Bayer-szűrős megoldásnak, hogy az egyes színszűrőkön keresztül átlagosan a teljes fénynek mindössze 1/3 része jut az érzékelőre, a többit elnyeli a szűrő. Ez az érzékelő érzékenységének csökkenését jelenti, aminek hátrányos következményéről az előző fejezetben már szóltunk.

A Bayer-szűrő alkalmazásából eredő hátrányokat egy speciálisan erre a feladatra, 1997-ben, Foveonics néven (jelenlegi neve Fovea Inc.) létrejött cégnek sikerült kiküszöbölnie (a fovea a szemünk retinájának középső, legérzékenyebb, legjobb felbontóképességű, és a színeket is legjobban megkülönböztetni képes középső részének, a látógödörnek a latin neve). 2002-ben jelentették be a merőben új, minden egyes pixelben mindhárom alapszínt detektáló érzékelőt, X3 néven. Az új érzékelő felépítése a színes filmre emlékeztet (talán annak ismertetésére is sort kerítünk valamikor), a három alapszínt a félvezető egymás alatti rétegeiben érzékeli. Erre az ad lehetőséget, hogy a szilicium (a lapka alapanyaga) különböző mértékben nyeli el

Forrás: Wikipedia, konvertálva (http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Absorption-X3.png)
A Foveon érzékelő működése, felépítése
a különböző színű fényt, a három alapszín különböző mélységbe hatol be, mélységben adja le energiáját (lásd az ábrán). A jobboldali ábra a Foveon érzékelő vázlatos szerkezetét, a baloldali pedig a különböző színű fény eltérő behatolását szemlélteti (a fehér fény színekre bontása az ábrán vízszintes irányban kizárólag a jobb áttekinthetőséget szolgálja, a valóságban nem történik meg). Ez a megoldás fölöslegessé teszi a Bayer-szűrőt, és az azzal járó Bayer-interpolációt annak minden hátrányos következményével, és biztosítja a teljes fénymennyiség maximális hasznosulását (ennek köszönhetően nagyobb az érzékenysége). Természetesen minden egyes pixelben megjelenik mindhárom alapszín világosságát jellemző információ, már az érzékelőben. Ez, az előző bekezdésben mondottakkal összevetve, azt jelenti, hogy azonos pixelszám mellett várhatóan 2-3-szor jobb felbontóképességet biztosíthat, mint a Bayer-szűrőt alkalmazó érzékelők.

A Foveon X3 érzékelőt CMOS technológiával a National Semiconductors és egy kisebb cég gyártja, de fényképezőgépbe építésével - a Hanvision és a Polaroid rövid életű, egyedi kísérleteitől eltekintve - csak a Sigma cég foglalkozik (ez viszont nem is használ más érzékelőt). A DP1 kompakt gépet megtelőzően dSLR gépeket hozott forgalomba X3 érzékelővel (SD9 - 2002-ben, SD10 - 2003-ban, legújabban SD14 - 2007. márciusában). Ez utóbbi érzékelője megegyezik a DP1 érzékelőjével: 4,7 MPixel x 3 szín (a Sigma 14 MPixelesként hírdeti) a pixelszáma. Máig hatalmas PR-vita zajlik a körül, hogy a 4,7 MPixeles X3

Forrás: Sigma, konvertálva (http://sigma-dp1.com/main.html)
Információ mennyiség a kétféle érzékelőből
érzékelő (felbontóképessége) megfelel-e egy 14,1 MPixeles Bayer-szűrősének? Az X3 érzékelő általános ismertetése (http://en.wikipedia.org/wiki/Foveon) és a Bayer-interpolációs algoritmusok fejlesztésében járatos szerző összehasonlító elemzése (http://www.steves-digicams.com/techcorner/May_2007.html) alapján alighanem elfogadható az a megállapítás, hogy fekete-fehér kép esetén egy 12 MP-es Bayer-szűrős érzékelő szolgáltat egyértelműen jobb képet, míg színesben az SD14 Foveon-jának felbontása legalább 10 MP-nek felel meg. De tekintettel arra, hogy vörösben a 12 MP-es Bayer-szűrős érzékelő felbontása elmarad az X3-étól, átlagos, vegyes telített színeket tartalmazó kép esetén a 4,7 MP-es Foveon érzékelő képe akár kedvezőbb hatást is kelthet a 12 MP-es Bayer-maszkosénál. Ennek magyarázatát az adja, hogy amint a Sigma honlapjáról származó összehasonlító ábra szemléletesen mutatja, az azonos pixelszámú X3 érzékelő 3x annyi információt szolgáltat, mint a Bayer-maszkos.

Ha mégis kíváncsi az érzékelő méretével kapcsolatos megfontolásokra, visszléphet oda.

Milyen sikerre számíthat a DP1? Mérföldkő lesz-e a digitális technika fejlődésében?

A hosszú, de talán nem haszontalan bevezető után térjünk vissza eredeti felvetésünkhöz, a címben feltett kérdéshez. Milyen fogadtatásra találhat a fotósok körében, a piaci megmérettetésben a DP1? Az első, a dSLR-ekben szokásos méret-tartományba eső érzékelővel készített nem cserélhető optokás bridzs-gép, a Sony R1 számos kedvező értékelést kapott ugyan, de nem aratott átütő sikert, nem terjedt el széles körben. Az okok? Mérete inkább meghaladta, ára elérte a legkisebb/legolcsóbb dSLR-ekét, ugyanakkor - bár képminősége, objektívjének paraméterei kiválóak voltak -  más vonatkozásban megmaradtak a kompaktoknak a dSLR-hez képest hátrányos tulajdonságai, pl. lassabb reagálás a kioldógombra, lassúbb autofókusz. Mivel a mérete, tömege kifejezetten SLR-szerűvé tette, nem lehetett az igényesebb munkához SLR-t használó fotós állandóan zsebben/táskában/ridikülben hordható második (esetleg utazó) gépe. Egyetlen előnye az SLR-ekkel szemben az, hogy egy kitűnő, közepes zoom-tartományú objektívvel felszerelve, nem kell bajlódni az objektívek cserélgetésével, vegyes jellegű munkához legalább egy második objektívnek a fotós táskában tartásával. De az a fotós, akit az objektív-csere kényszere feszélyez, hasonló, vagy akár nagyobb zoom-tartományú objektív beszerzésével akár "egyobjektíves" SLR-t is kialakíthat magának (és tehette ezt már az R1 megjelenésekor), kicsit szerényebb paraméterekkel rendelkező objektívet választva alig magasabb áron.

A Sigma DP1 érzékelhetően más rendeltetést  (vagy talán az eredetit, de következetesebben) céloz meg: ha nem is vetekszik méretcsökkentésekben a "szivarzsebben" is hordható, rejtett optikás ultarkompaktokkal - ez nem is várható ilyen nagy méretű érzékelős géptől - de a kb.  11cm x 6cm x 5cm méretű házba behúzódó objektív, a 240g tömeg még befér egy kabátzsebbe, és nem szakítja le azt. A kisfilmes teljes méretű érzékelő 28 mm fókusztávú objektívjével egyenértékű, f/4  fényerejű objektív nem zoomol, de manapság egyre népszerűbb ez a közepesen nagylátószög, amivel számos fotós helyzetben (szűk utcán, nagy épületek fotózásakor, széles tájléphez/panorámafelvételhez, beltéri munkához, érdekes perspektíva eléréséhez) igen jól használható, és ha csökkenteni kell a látószöget, még segíthet az utólagos képkivágás (mint láttuk, felbontóképessége megfelelhet akár 12 MPixeles Bayer-szűrős érzékelőjének - éppen ennek köszönhetően, az általában üres nagyításként értékelhető digitális zoom is, ennél a gépnél pozitívabb megítélést kaphat). És ne feledjük, a 14 MPixel három, egymás alatti réregben van, igy pixeleinek mérete 7,8 mikrométer, ami a dSLR kategóriában is tiszteletet parancsoló adat, kiváló képminőséget, adottságokat biztosíthat.

És már át is tértünk a másik különlegességre, a Foveon valódi színes érzékelő alkalmazására. Az új érzékelő-konstrukció bejelentésekor, az évtized elején joggal keltett komoly várakozást, de az azóta eltelt bő fél évtized során ebből keveset teljesített be. A Sigma cég kitartó törekvése, hogy sikerre vigye ezt a jobb sorsra érdemes jelentős konstrukciót, már önmagában is tiszteletet érdemel (persze a piaci mozgásokat nem a tisztelet vezérli)! De a cég mintegy egy éve piacra dobott SD14 tükörreflexesének képminőségéről megjelent, elfogulatlan elemzések (fentebb már utaltunk rájuk) azt sejtetik, a nagy fényképezőgép gyártókhoz képest kevésbé tőkeerős cég mára elvégezte a jelentősen eltérő érzékelőhöz nélkülözhetetlen fejlesztéseket ahhoz, hogy felvegye a versenyt a hagyományos érzékelőkkel készülő gépekkel (bár nem hallgatható el, hogy most is lépéshátrányban van).

Mindezek összesítéseként sem fogalmazhatunk kijelentő, csak a bevezetőben is alkalmazott feltételes módban. Legjobb tudomásunk szerint eddig még egyetlen független szakember sem vehette kezébe, próbálhatta ki a DP1  prototípus-példányait. A cég által publikált felvételek igen jó képminőséget sejtetnek. A Sigma tapasztalata objektívek fejlesztése, gyártása terén valószínűsíti, hogy az objektívje kiváló minőségű. A publikált előzetes ár alapján nem lehet arra számítani, hogy gyártója árversenyben remél sikereket (bár sokminden megtörténhet, az amazon.com máris USD800 áron fogadja az előrendeléseket, a megjelölt USD1000 listaárhoz képest). Szubjektív véleményem az, hogy jelentősen gazdagítaná a kompakt digitális gépek túlburjánzó piacán a tényleges választékot, ha a DP1 mindkét különleges jellemzője (akár egymástól függetlenül) követőkre találna. A pixelszám-növelés elhibázott tendenciája helyett/mellett a pixelek (az érzékelő) méretének növelése - minden bizonnyal - fizetőképes keresletet találna (és hatékony PR-támogatással ez a kereslet jelentős is lehetne, ami a nagyobb érzékelős gépek árát mérsékelhetné, gondoljunk csak a belépő szintű dSLR-ek árának/teljesítőképességének alakulására). Hasonló reményeket táplálok a Foveon érzékelő jövőjével kapcsolatban is. Ehhez még inkább szükség van/lenne jelentős tőkeerőt feltételező PR-tevékenységre, és persze, még sok-sok fejlesztésre. A DP1, és gyártója, legfeljebb az áttörést hozhatja meg, a piac többi szereplője indíthat(na)  új piaci tendenciákat. Bekövetkeznek-e? Egy-két éven belül meglátjuk. Az első élő keresőképes monitoros dSLR gépek megjelenését kommentáló, meghatározó szakértői vélemények szerint erre a szolgáltatásra az SLR-használók nem tartanak igényt, legfeljebb a kompaktokhoz szokott, tükörreflexes  gépre váltó, szélesedő közönség. Szűk két éven belül a dSLR-ek mindkét vezető gyártója élő keresőképpel hozta ki kifejezetten hivatásosok és legigényesebb amatőrök igényeit és pénztárcáját célzó, csúcskategóriás gépeit - ma arról beszélnek, az élő keresőkép egyre inkább alapszolgáltatássá válik a dSLR-eknél is - előbb-utóbb talán ennek a szolgáltatásnak a hiánya érdemel (majd) említést. 

Hozzászólások
HozzáadásKeresés
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!
 
< Előző
Advertisement
Advertisement
Advertisement