Vencsellei István
Írta: Nagy Sándor (nasa@http.hu)   
2008. március 12.

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Vencsellei István: Önarckép (1988)
A fotográfia Debrecenben jó évszázaddal ezelőtt meghonosodott. A Budapesten 1894-ben megalakult első hazai fotókört, vidéken harmadikként (az aradi és a soproni után), a debreceni követte, még a századforduló táján. A Debreceni Fotóklub 1931-ben alakult meg, az eltelt évtizedek során nemzetközi hírű fotográfusok   fémjelzik működését.  A klub tagjai ma is  folyamatosan és sikeresen jelen vannak a hazai és nemzetközi fotóművészeti életben. Eifert János, a Magyar Fotóművészek szövetsége akkori elnökének a Klub 70 éves jubilleumi kiállítását köszöntő szavait idézve: [a Debreceni Fotóklub] "összekötő hídja múltnak és jelennek, keletnek és nyugatnak, régiónak, vidéknek és fővárosnak, alkotónak és befogadónak egyaránt". A Fotó Agóra (a portál Beköszöntőjében megfogalmazott célkítűzéshez híven) különös figyelmet kíván fordítani a helyi fotográfia eseményeire, személyiségeire. Elsőként Vencsellei István fotóművészt mutatjuk be, aki 20 éven át vezette a Debreceni Fotóklubot.

Vencsellei István életműdíjas fotóművésszel, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep tagjával kezdem a jeles debreceni fotós személyiségeket bemutató sorozatot. Két körülmény magyarázza ebbéli döntésem. Az egyik személyes jellegű: Őt ismerem legrégebben. A '60-as évek közepén az Atommagkutató Intézetben dolgozott, amikor fizikus hallgatóként, majd fiatal oktatóként/kutatóként ködkamrával dolgoztam, a sztereo-felvételeket rögzítő 40 m hosszú filmtekercsek előhívását neki köszönhettem. A másik objektív körülmény: Vencsellei István helye a debreceni fotográfusok között. Nemcsak életkorára, de rendkívül széleskörű fotós tevékenységére tekintettel is a debreceni fotográfia meghatározó, megkerülhetetlen személyisége, munkássága egyaránt kiemelkedő művészi, közéleti, tanári, fotóriporteri és alkalmazott fotográfiai területen.

A bemutatást a száraz életrajzi adatok felsorolásával kezdem. Akit jobban érdekel életútja, munkássága szubjektív ismertetése, az életrajzot kihagyhatja.

Életrajzi adatok 

1934. június 17-én született a keleti határszélen, Nyírábrányban (Fülöpön). Iskolái: fülöpi elemi iskola, debreceni római katólikus polgári, egy év a piarista gimnáziumban Debrecenben. 1951-ben érettségi a debreceni Fazekas Mihály Dolgozók Gimnáziumában. Közben segédmunkás, majd a Szabadság Lapnyomdában nyomdai fényképész, cinkográfus szakképzettséget szerez, ilyen beosztásban dolgozik. 1961-74 között az MTA Atommagkutató Intézet fotótechnikusa. 1965-ben fotós mestervizsgát tesz. 1974-95 között a Debreceni Dokumentációs Stúdió helyettes vezetője, majd vezetője. 1995-től a Városi Könyvtár dokumentációs stúdiójának vezetője.

Nős (1955), felesége Szabó Julianna nyomdai fényképész. Gyermekei: Valéria (1957) fényképész, István (1961) autószerelő.

Művészeti közéleti tevékenysége rendkívül gazdag: 1975-től a balmazújvárosi Nemzetközi Fotóművészeti Alkotóház egyik alapítója és művészeti vezetője, 1986-tól 2007-ig a Debreceni Fotóklub vezetője. A hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep állandó résztvevője, a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep tagja. 1966-tól (a keleti régióból elsőként) tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, 1986-91 között elnökségi tagja.

 

Évtizedeken keresztül, jelenleg is tanítja a fotózást: 1960-90 között a debreceni Szakmunkásképző Intézet, majd a Beregszászi Pál Ipari Szakközépiskola fényképész szaktanára.1991-ben létrehozta a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskola debreceni fotóriporteri tagozatát, ennek jelenleg is vezető tanára. 1999-től a Debreceni Egyetem Szociológia Tanszékén óraadóként tanít (Audiovizuális eszközök a társadalomtudományi kutatásban és az oktatásban).

 

A Szabad Föld, a Népszabadság, az Új Tükör, a Magyar Hírek és a Képes 7 munkatársa volt. Készített dokumentum- és riportfotókat, könyvborítókat, illusztrációkat.

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Utolsó repülés (1975)
© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Mementó (1981, környezetvédelmi szoborkompozíció, Nagy János szobrászművésszel közös alkotás)

Művészi tevékenysége a szorosan vett fotográfia határain gyakran túllépett: szürrealista montázsokkal, kollázsokkal gyakran a képző- és szobrászművészet területére kalandozott (Mementó c. környezetvédelmi szoborkompozíciója Utolsó repülés c. fotója alapján készült). Jól ismertek fekete-fehérre redukált (tónusmódosított), tükörre felhordott emulzión rögzített Hortobágy-képei, tűzzománc-fotókkal történő kísérletei. Kiemelkedőek a hagyományos paraszti világot hitelesen ábrázoló képei.

Alkotásai, megjelent fontosabb könyvei

Képeivel  találkozhatunk a Magyar Fotográfiai Múzeumban, a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteményben (Országos Széchenyi Könyvtár), a debreceni Déri Múzeumban, valamint Argentínában a Buenos Aires-i Magyar Könyvtár gyűjteményében, Franciaországban a lansleburgi Nemzetközi Művésztelep gyűjteményében, Litvániában a vilniusi és kaunasi múzeumban.

Egyedi alkotások: Mementó (környeztvédelmi szoborkompozíció, Nagy Jánossal, 1982), Szekérsirató (Tóth Máté Miklóssal, 1991). Borító és illusztráció: Mocsár Gábor: Délibábjaim városa (1981), Tar Ferenc: S.O.S. Tokaj(1990), A Hortobágy (1996).
1961. óta szerepel csoportos, 1966. óta önálló kiállításokon, a hazaiak mellett német, litván, bolgár, romániai, japán, francia, délszláv és ukrajnai galériákban. Jelentősek az Elmúlás, a Soha többé, a Művészportrék, a Hortobágy, a hortobágyi Gulág,  a Szentföld és a Tükreim című sorozatai.


Fontosabb egyéni kiállításai (összesen kb. 100):
1965. Bács-Topolya, Jugoszlávia
1966. Elmúlás. Déri Múzeum, Debrecen

1966. Wolfen, Német Demokratikus Köztársaság
1969. Soha többé. Megyei Művelődési Központ, Debrecen
1972. Művészportrék. Veres Péter Művelődési Központ, Balmazújváros; Salgótarjáni Fotógaléria
1979. Hortobágy. Balmazújváros, Debrecen, Nagyhegyes, Balatonvilágos
1980. Hortobágy sorozat. Műcsarnok, Helikon Galéria, Budapest; Quedlinburg, NDK
1983. Gyűjteményes bemutatkozás. Vilnius, Kaunas, Litvánia
1987. Az ásott kúttól a lézerszerszámig. Szolnok, Miskolc

1990. Lansleburg, Franciaország
1995. Jubileumi kiállítás. Déri Múzeum, Debrecen
1997. Tükreim. Középeurópai Képző- és Iparművészeti Gimnázium, Nagyvárad, Románia
2002. Jeruzsálem szent földjén. Munkács, Beregszász, Nagyvárad
2002. Szentföld. Déri Múzeum, Debrecen
2006. Szentföld. Gyimesfelső, Csiksomlyói Búcsú
2004. Kortársaim. Déri Múzeum, Debrecen

2007. Buenos Aires-i Magyar Könyvtár, Argentína
2007. Kortársaim. Vencsellő
2008. Szentföld. Vencsellő

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Aranyhomok (1974, FIAP ezüstérem )

 

Díjai 

1969. HNF Országos titkárságának díja a „Soha többé” sorozatért
1971. Miniszteri dícséret
1974. „A Fekete-tenger és az ember” (Szófia, Bulgária) pályázaton, színes kategóriában FIAP ezüstérem
1976. Szocialista kultúráért
1979. Medgyessy Ferenc művészeti díj, a Hajdú-Bihar megyei Tanács díja
1982-83. SZOT-ösztöndíj az „Ásott kúttól a lószerszámokig” c. kötetre
1988. SZOT-díj
1994. Debrecen Kultúrájáért Alkotói Ösztöndíj
1994. Hajdú-Bihar megyei Önkormányzat emlékérme
1996. Csokonai-díj, Debrecen Megyei Jogú Város önkormányzatának műv. Díja
2001. Hajdú-Bihar megyei Önkormányzat Kölcsey Ferenc műv. díja
2003. Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díja

 

Fotós felszerelése

 

Látogatóinkat érdekli, hogy a nagyok milyen felszereléssel fotóznak, ezért minden bemutatásra kerülő fotóstól megkérdezzük, milyen felszerelést használ.  Vencsellei István Zorkij géppel (az egyik szovjet gyártmányú Leica klónnal) kezdte. Az Atommagkutató Intézetben a technikai fényképezés egyik csúcsmodelljével, a nagyformátumú (9cmx12cm) Linhof Technikával dolgozott, később előszeretettel használta az 1970-89 között forgalmazott Hasselblad 500 C/M középformátumú (6cmx6cm) gépet, amely típust a NASA az Apolló-program számára kiválasztott, Neil Armstrong Holdra lépését is ennek a gépnek a feltuningolt változatával örökítették meg. Számos, különböző típusú kisfilmes gépet is használt, ezek közül érdemes megemlíteni az elnyűhetetlen Asahi Pentax K2-t (1975-80), amelyen először alkalmazták a 42mm-es menetes objektív-foglalat helyet a K-bajonettet), az 1982 óta forgalmazott Nikon FM2-t, az 1990 óta forgalmazott Nikon  F-601-et, végül az akkori csúcsmodellt, az 1988 óta forgalmazott Nikon F-801-et. Felvételeit (fekete-fehéreket és színeseket egyaránt, mind a mai napig) többnyire maga hívja és dolgozza ki saját fotólaborjában. A filmesek mellett ma már digitális gépet is használ, a leghamarabb megjelent, elfogadható áron megfelelő minőséget nyújtó Canon EOS 300D-t.

Életútja, munkássága szubjektív ismertetése

A keleti országhatár közelében, a kétezernél kevesebb lakosú, az akkor még a Nyírséghez tartozó Fülöpön levő tanyát és 30 katasztrális hold földet apja a '20-as években, az Egyesült Államokban töltött 6-8 évben megtakarított keresetéből (a Ford-műveknél dolgozott) vásárolta. Apja amerikai tartózkodása idején - sok más sorstársától eltérően - jól megtanult angolul, ezt a tudását mindvégig megőrízte. A munkás tanyasi életből István is kivette a részét, az akkor kialakult életmódját máig megőrízte - manapság is reggel 5-kor kel, mint amikor az állatok ellátásához kellett ilyen kora reggel hozzálátnia. A 30 hold homokos föld máshol legfeljebb ha 15 holdnak megfelelő értéket képviselt, de ez elegendő volt ahhoz, hogy a családot kulákká nyilvánítsák. Apja a "málenkij robot" és a hortobágyi Gulág elkerülése érdekében bujkálni kényszerült, majd az új személyi igazolvány kiváltásakor saját, és István fia nevét egy betű megváltoztatásával jegyeztette be, így lettek ők ketten a Vencsellői családban Vencselleiek. Ez sem biztosított elegendő védelmet a 16 éves Vencsellei István számára, a piarista gimnázium államosításakor az állami gimnáziumban nem volt hely számára, az Üzemélelmezési Vállalatnál végzett ételkihordói munka mellett érettségizett a Dolgozók Gimnáziumában. Segédmunkásként ledolgozott éveket követően a nyomdai cinkográfus szakképesítés megszerzésével veszi az irányt a később kiteljesedő életpálya felé. Nem elégíti ki mások alkotásainak reprodukálása, maga is fényképezni kezd, látogatja a Debreceni Fotoklubot, fényképész mestervizsgát tesz. Alig egy évvel később, sikeres fotópályázati szereplései eredményeként 1966-ban, a keleti országrészből elsőként felveszik az 1956-ban alapított Magyar Fotóművészek szövetségébe.

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Halásztanya (1974)

Közben tanítani kezdett a debreceni Szakmunkásképző Intézetben, fényképészek és fotóriporterek százainak tanította a fotózás szakismereteit, többen közülük elismert fotóművészekké váltak, míg maga lényegében autodidaktaként sajátította el a magas mesterségbeli tudást. Tanítványai - a Bálint György Újságíró Iskola fotóriporteri képzésének köszönhetően - szerte az országban, sőt külföldön is megtalálhatók, de ma Debrecenben csaknem mindenki, aki a szakmában dolgozik, vagy jelentős alkotó, tanítványa volt. Elmondja, hogy ma is előfordul, hogy egy-egy kiállítására maga dolgozza ki laboratóriumában a képeket, de már filmjeit többnyire beadja előhívásra, kidolgozásra valamelyik debreceni laborba, hiszen szinte mindenütt tanítványai dolgoznak, az eredmény olyan lesz, mintha maga csinálta volna.

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Hortobágyi szíkes (1975)

A meglehetősen kilátástalannak tűnő kezdetektől a sikeres kibontakozásig persze hosszú, és még sok nehézséget felsorakoztató út vezetett. Ennek a meglehetősen rögös életpályának tömör összefoglalását adja életrajzírója, Bényei József  a "Vencsellei a fotóművész világa" (Ethnica Kiadó, Debrecen, 2004) c. könyv bevezetőjében: "Vencsellei István kemény és nehéz csatákat vívott és nyert meg Debrecenben művészete be- és elfogadtatásáért. A riportfotósok olykor megmosolyogták gondolati törekvéseiért, a képzőművészet más ágainak képviselői pedig néha a fotó művészet jellegét is megkérdőjelezték. Pályája kezdetén sokáig határmezsgyén csapódott ide-oda. Így munkálta ki a maga választotta helyét, országos és nemzetközi elismerések fényében, de esetenként a helyi kicsinyes irigység, történelmi restség és közöny útvesztői között. Ám az utat végigjárta, következetesen és keményen. Aztán megjött a helyi elismerés is, díjak, ösztöndíjak jelzik, hogy a feketekerítéses város és annak hatalmi szervei befogadták a nyírségi tanyabokorból felröppenő fotóművészt. Tiszteletreméltó és alkotások eredményeivel igazolt az a magatartás, ahogyan Vencsellei konokul végzi a dolgát és teremt gondolataiból, érzelmeiből, emlékeiből, élményeiből sajátos, mással össze nem téveszthető művészetet. Olyan művészetet, amelyben nem csak ő maga néz szembe egy nemzedék történelmi emlékeivel, hanem nézőit is szembenézésre kényszeríti múlttal, jelennel, hitekkel, küzdelmekkel, sorssal és élettel. Egyik legsikeresebb sorozata nem véletlenül viseli a Tükreim címet, a képekbe az alkotás előtt álló nézőt is szerinte belekomponálja."

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Négyökrös szekér (Fekete József gulyás, 1976)
 

Életrajzi kötetében Ő maga is vall művészetéről: "Fotóművészeti alkotást a fotóriporteri munka folyamán is létre lehet hozni: ez a pillanat művészete - az adott pillanat valósága  a szubjektív tükrön keresztül a valóság absztrahált képeként jelenik meg. Riporternek is vallom magam, kezdettől fogva törekedtem a paraszti világ hiteles ábrázolására. Gyakori motívumaim közé tartozik a parasztszekérkerék, az ebből kialakított napkerék, a nap és az élet ellentéteként a fekete nap; a fátyol, ami a féltést, a környezetet és az emberi élet védelmét is jelképezi; s a végletek kontrasztját igyekszem megteremteni a parasztmadonna, az időráncolta asszonyarc és -test, valamint a hallatlanul finom női idomok ábrázolásával. Mindig megjelenik egy látens tudat alatti kép bennem, amihez térben és időben különböző jeleket fotografálok. Ha ezt nem tudom megrendezni s a valóság sem produkálja, akkor tér- és idő-sűrítő montázst készítek, mely láthatóvá teszi ezt a képet. Ezek az olykor szürrealisztikus képek nem azonosak a direkt valósággal, hanem annak átélt, transzponált és absztrakt képei lesznek."

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Hortobágyi akt (1975)

A kitartó munka meghozta az elismeréseket. A szakma elismerése, hogy felvették, még viszonylag (de egyáltalán nem túl) fiatalon a Magyar Fotóművészek szövetségébe, majd néhány hazai kitüntetés után a jelentős nemzetközi siker 1974-ben: FIAP ezüstérem. Ebben a cikkben mindössze három színes fotót mutatunk be, az összes többi fekete-fehér. Nem véletlenül. Készített, különösen az utóbbi időben (pl. a Szentföld sorozatban - ezekből egyet bemutatunk alább, amely az idő-sűrítő montázsnak köszönhetően több évezredet ölel át) számos gyönyörű színes képet is, mégis Vencsellei Istvánt a fekete-fehér felvételeiről ismerik elsősorban.

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
A Sós tenger és a Kumrán tekercsek (2000)
Az első nagy nemzetközi díjat viszont különleges hatású színes képére kapta. Ennek a kiállításnak, díjnak is érdekes története van. A pályázati kiírsást megismerve (A Fekete-tenger és az ember) csládostól elutazott zsigulijával a bulgár tengerpartra, hogy elkészítse pályázati képeit. Egy hetes tengerparti sátorozás közben (családja építette-bontotta a sátrat, ő meg fotózott) elkészítette a felvételeket, hazatérve kidolgozta, megalkotta és beküldte a képeket. Majd a postás hozta az értesítést: FIAP ezüstérem, valamint az OSRAM cég különdíja, egy VW gépkocsi. Öröm, jól jön a zsiguli helyett. Díjátadás a Bulgár Nagykövetségen, VW sehol. A hosszú, és ugyancsak viszontagságos történet vége: kárpótlásul családjával egy hónapot tölthetett luxus körülmények között a bulgár tengerparton. (Zárójelben: A két színes fotó különleges hatását más-más technika alkalmazásával érte el a művész. Az Aranyhomok u.n. szendvics-technikával, a tenderparti felvétel és a hullámzó vízfelületet, alul keskeny sávban a homokos partot rögzítő, egymás felé fordított 6cmx6cm-es negatívok együtt nagyításával, míg a Halásztanya a szolarizáció alkalmazásával kélszült. Az 1857-ben William Jackson által felfedezett, későbbi népszerűsítőjéről Sabatier-effektus néven is ismertté vált szolarizáció lényege, hogy a félig előhívott pozitív képet előhívás közben egyenletesen megviágítjuk, ennek hatására a pozitív kép halványabb tónusai mintegy negatívba fordulnak a további előhívás során. Talán mondani sem kell, milyen kreativitást és mennyi aprólékos kísérletezést igényel a végeredményt befolyásoló számos paraméter optimális megválasztása, kézbentartása.)

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Szekérsirató (1983)

Tóth-Máthé Miklóssal (a tiszalúci református parókiáról indult, a több generációra terjedő református lelkészősök szellemi hagyatékára támaszkodó íróval)  közös könyve (a görögkatólikus fotóművésznek), a Szekérsirató (Mozgáskorlátozottak Piremon Kisvállalata, 1991), külső borítóján a fenti képpel. Saját szavaink helyett ismét a kötet bevezetőjéből vett idézethez folyamodunk, mindennél világosabban írja le Tóth-Máthé Miklós a rendhagyó kötet mibenlétét: "Olyan kötetet akartunk Vencsellei István fotóművész barátommal, amiben a szó és a kép mintegy kiegészíti egymást. Témája: a letűnt paraszti világ, a szétrombolt tanyák, az 'egyszer volt' és a ma már jobbára csak emlékeinkben élő emberek. A visszahozhatatlan múlt, ami nélkül nincs jelen és még kevésbé jövendő. Ha akarjuk, ha nem, bennünk van, magunkban hordozzuk, fájóan, bús nehezékeként a lelkünknek. És ha olykor rohanó autónkból kitekintve, magányosan döcögő szekéren akad meg a pillantásunk, elszorul a szívünk, mert mintha a gyermekkorunkkal találnánk magunkat szemközt. És ez a jelképpé növekedett szekér cipelné utánunk mindazt, amit hátrahagyni vélünk, de elfeledni mégsem tudjuk, mert nélküle a jelenünk 'száradna' ki, mint a fa, melynek elmetszik a gyökereit. Ebben a kötetben a novellákat nem illusztrálják a képek és a képeket sem a novellák. Csak hangulatukban illeszkednek egymáshoz és erősíti egyik a másikat. A képek vizuálisan próbálják visszaadni azt, amit a novellák gondolatilag, érzelmileg." Vencsellei István szerint a fenti címlapkép a "padláslesöprés" időszakára emlékeztet (ha az Agóra fiatal látogatói nem hallottak közelmúlt történelmünknek erről a korszakáról, érdeklődjenek szüleiktől, idősebb ismerőseiktől - a vidékiek bizonnyal személyes élményekről is mesélhetnek, de a városiak is szolgálhatnak adalékokkal, hangulatfestéssel). Ez a kötet a száraz életrajzi fejezetben említett, "a hagyományos paraszti életet hitelesen ábrázoló képei"-nek gazdag tárháza.

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Apám, Kaszakalapálás (1960)
Vencsellei István gazdag életművének másik szegmensét reprezentálja "Kortársaim" c. kötete (azonos című kiállítás katalógusa, Déri Múzeum, Debrecen, 2004). A kötet mintegy száz fekete-fehér portrét tartalmaz, jelentős részük a rá oly jellemző montázs-technikával készült rendhagyó portré, sok közülük erősen grafikai hatású. A modellek közt kiemelt helyen szerepelnek szülei (pl. a baloldali kép apjáról, a lenti kép a kötet címlapján, anyjáról), van köztük sok képzőművész (Holló László Debrecen kiemelkedő, Kossuth-díjas festőművészétől Kas János grafikusművészen át  Váró Márton szobrászművészig - két további képet lásd alább), író és költő (Mezei Andrástól Sütő Andráson és Nagy Lászlón át Jókai Annáig), tudós (Szalay Sándortól - lásd alább - Bognár Rezsőn át Marx Györgyig), zenész és színész (Kedves Tamástól Juhász Jácinton át Neményi Liliig), népi iparművészektől egyszerű munkás- és parasztemberekig (Fazekas József fazekastól Szabó József vízimolnáron át Kóti Lajos gépészig és Nagy Dániel gazdálkodóig, meg Nagy Mari néniig - lásd fentebb a Négyökrös szekér, Fekete József gulyás portréját). A jelen cikk első képe, Őnarckép-e is szerepel a kötetben. E helyen foglalkozunk kicsit bővebben Vencsellei István montázsaival, hiszen gyakran a montázs nagymestereként emlegetik. Álljon itt ismét egy hosszabb idézet Bényei Józseftől, a már hivatkozott életrajzi könyv előszavából: "Vencsellei művészetében végül meghatározóvá és fő ábrázolási módszerré a montázs vált [...]. A montázs, amely 1851-ben Hippolyte Bayard kísérletei nyomán jelentkezett először 'összemásolt fénykép' elnevezéssel, s amelyet az 1910-es évek végefelé a dadaisták fotómontázs néven a kiváltságos eljárás rangjára emeltek. Azóta folyamatosan a kísérletező fotóművészet eszköze: 'A montázs-forma, amelyet a futurizmustól és a dadaizmustól örökölt a fotográfia, letisztult és egyszerűsödött. Valaha a montázs a különféle jelenségek zűrzavaros forgatagának tűnt. Ma világosan áttekinthető szerkezetű, majdhogynem klasszikus nyugalmú alkotás, amelynek tartása van. /.../ A fényképezés technikai fejlődése kétségtelenül kedvező alappal szolgál tökéletesítéséhez, de az új montázskészítési gyakorlat az emberi képzelet mélyebben fekvő tartományában végbement változásnak köszönheti létrejöttét" - írta Franz Roh 1929-ben. Vencsellei montázsra épülő művészetének éppen ez az értéke: az emberi képzelet mélyebben fekvő tartományában végbemenő folyamatokat tükrözi. Olyan izgalmakat ébreszt, amelyeket a téma ősi tartalma / táj, falu, föld, ember/ és a forma új alkalmazása teremt. A régi világ emlékeit általában a szociofotó, a riport- vagy dokumentum fotó eszközeinek alkalmazásával mutatja fel a fotóművészet. Vencselleinél mindez jelen van, hiszen mesterien érti ezeknek a fotóágazatoknak a stílusát is. Ám ő többet akar ennél. Montírozási technikája roppant változatos és asszociatív. Egyrészt követi a hétköznapi ember látásmódját, arra támaszkodik és a természetben valóban létező, ott látott elemeket, összefüggéseket ragadja ki. Ugyanakkor azonban ezeket váratlan, meglepő társításokkal egy szellemi és érzelmi mobilitás lendületével bővíti, tágítja. ..."

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Anyám életfája (1984)

1995. évi jubilleumi kiállításának meghívóján Selmeczi László, a Déri Múzeum igazgatója mutatja be az alkotót:"A napkoronggá magasztosult korhadt kocsikereket, a százféle szimbólikus jelenést hordozó halászhálót, az egy-egy emberi gesztusba, félmosolyba az emberi jellemet összesűrítő, a tengerparti színes napernyővel a vilábmindenséget bemutató fotóművész, Vencellei István, hatvan éves. Ez a szerény, a mindennapokban visszahúzódó, életünk, világunk titkait gyermeki kíváncsisággal kutató művész [...] művészetéért keményen megharcolt. Tehetsége törte át a moindennapi mesterségei által rárakott korlátokat, nyűgöket. Az a tehetség, amely nem elsősorban a technikai fölkészülésben rejlett, hiszen az étekihordóból, segédmunkásból lett cinkográfus-fényképész már fototechnikusi évei alatt elsajátíthatta a mesterség fortélyait, hanem Vencsellei István jellemében, egyéniségében foglaltatik. Állandóan megismerni vágyó, kíváncsi ember Ő, ki embertársait kutatja felvételei segítségével. De nemcsak ezt teszi. Látva, hogy a világ állandóan változik, szenvedélyesen keresi benne az állandót. A gyökereket kutatja. Rég elmúlt, haldokló évszázados tárgyak, s a közöttük élő egykor volt emberek segítségével muattja meg alkotásaiban azokat az örök emberi értékeket, amelyeket az ősök közvetítettek, amelyeket mindnyájan génjeinkben hordozunk és embersorsra ítélve adunk mi is tovább utódainknak."

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Szalay Sándor és Gábor Dénes fizikus (1970) [Gábor Dénes a holográfia, a testek látványának térben körüljárható módon rekonstruálására alkalmas, lencse nélküli fényképezési eljárás feltalálója]

A hivatkozott életrajzi kötet Vencsellei István fotói mellett Bényei Józsefnek a fotóművésszel folytatott beszélgetésein keresztül segíti az olvasót a képek befogadásában, az alkotó szándékainak könnyebb megértésében. De jelentős részt tesz ki a szöveges részben a szellemi, művészeti élet számos debreceni és országosan kiemelkedő személyiségének véleménye Vencselleiről és művészetéről, többnyire máshol megjelent sorok, bekezdések, idézetek formájában. Mindkét részből érdemes lenne nagyon sokat átvennünk, e helyett arra biztatjuk a látogatót, vegye kézbe a kötetet (pl könyvtárból), gyönyörködjön a képekben és olvassa hozzájuk a szöveges részt. E helyen álljon még két idézet. Az első Székelyhidi Ágostontól, amely mogyoróhéjban áttekinti Vencsellei munkásságának műfaji, stílusbeli sokoldalúságát, fejlődését: "A látvány puszta megörökítését hangulatok, érzelmek, gondolatok kifejezésére váltotta: egyes képek helyett témák, módszerek, stílusok összefüggéseit követi nyomon úgy, hogy sorozatok, kötetek, albumok nagyobb egészét tűzi ki célul. Mind teljesebben bontakoztatta, bontakoztatja ki élményeit, motívumait, eszközeit. Legrégebben és leggyakrabban azt fogalmazza meg, amit magában és maga körül lépésről lépésre kísérhetett: a múló, bomló, változó paraszti valóságot. Előbb a szerpüket vesztett tárgyakat, eszközöket, épületeket mutatta meg. Majd a roppant emberi feszültségeket, fájdalmakat, vajúdásokat ábrázolta. Végül a régi és az új bonyolult viszonyaiban mélyült el. Meghódította a műfajokat is. A dokumentumkép szigorú tárgyiasságát; a riportkép környezetet, alakot, eseményt összefogó sokoldalúságát; a montázskép átrendező és újrateremtő teljességét. Szándékaihoz, mondandóihoz legalkalmasabbnak éppen ez utóbbit találta."  Engedtessék meg a szerző szubjektív benyomásáról egyetlen mondat, a Vencserllei montázs-technikájával foglalkozó gondolatok zárásaként. E cikk írása közben volt alkalmam megismerkedni a Debreceni Fotóklub (amelynek az utóbbi 20 évben Vencsellei István volt a vezetője) alapítója, Aszmann Ferenc fotóival. Aszmann életművében, a Vencselleiéhez hasonlóan, jelentős szerepe van a montázsnak, bár természetesen a két művész eltérő módon alkalmazza ezt a különleges technikát. A párhuzam - úgy vélem - szembetűnő, ugyanakkor véletlen, esetleg belső gondolati rokonság eredménye lehet, mivel Vencsellei munkássága korai szakaszában, amikor eljegyezte magát ezzel a technikával, nem ismerte, nem ismerhette a "diszidens" Aszmann képeit.

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Paulovics László grafikusművész (1977)

A másik idézet Tóth József fotóművésztől, a hazai reklámfotó vitathatatlanul kiemelkedő művelőjétől származik, aki fiatalon (a '60-as évek első felében, mielőtt megtanulta a fényképezést) sikeres karikaturistaként szerzett nevet: "Azért fotografálsz, mert vannak szavakkal kifejezhetetlen dolgok. Például Vencsellei István embersége. Kortársainkról fényképalbumodban szereplő portréid alá azt írtam: 'ha kimegy valaki a Nyugati pályaudvarra a 9.15-ös gyorshoz, a vonat Vencsellei Pista mosolyát hozza Debrecenből.'  Ez egy olyan ajándék, melyet minden művészetnél többre becsülök, mert fényképész egyre több van, az ember viszont egyre kevesebb." Ez az idézet az életrajzi kötet hátsó borítóján is olvasható, alatta Tóth József Vencsellei-portréja, a Nyugati pályaudvaron a vonatról mosolyogva leszálló Pistáról. Még hosszan lehetne folytatni, és a csábítás is nagy. Nem szóltunk érdemben a (technikájában és hatásában egyaránt) teljesen egyedi Tükreim sorozatról, vagy az újabb munkákról (Szentföld színesben, utazásai során készített felvételek - sorozatok?), terveiről. De legyen itt és most ennyi. Legyenek Tóth József fenti, nagyon is szubjektív sorai a zárszó. Vagyis nem: az életrajzi kötetben két, Vencsellei munkássága ihlette vers is olvasható - ezek egyikével zárom a Vencsellei István életmű-díjas debreceni fotóművész barátomat (büszke vagyok rá, hogy kötetébe írt ajánló soraival felhatalmazott erre a megnevezésre) bemutató cikket.

© Vencsellei István, a szerző reprodukciója
Burai István festő- és grafikusművész (2004)
Ez a vers talán inkább a hárommal korábban bemutatott kép mellé kívánkozna, de az utolsó néhány kép sorrendjét leginkább az időrend, és némi tematikus rend határozta meg, a verset pedig Vencsellei István bemutatása összegzésének szánom.

 

 FEKETE-FEHÉR
Vencsellei István szonettje

A szétszikkadt föld szálas esőt áhít,
A lefosztott fák tavaszi virágot.
A vén kerékből öröklét sugárzik,
vénember arcán felsírnak a ráncok.

Ahonnan jöttünk öregek a házak,
a nedves falon kereszt vén fotókkal,
de szárnya nő a vándorló madárnak,
s fátylat sző a Nap elé a sóhaj.

Mi emlékezni tartozunk örökre,
apánk, anyánk zuhant a vén rögökbe,
a kerék bennünk örökké forog, - -

Az időt mented fekete-fehérbe:
áldott a fiú szent emlékezése,
és áldottak az öregasszonyok.

                                Bényei József

 

A szubjektív bemutatóban több idézetet Bényei József fentebb hivatkozott könyvéből vettem. Köszönet a kötetért, a benne foglalt szövegekért, gondolatokért a szerzőnek, és a prof Dr. Ujváry Zoltán által jegyzett Ethnica kiadónak.

Hozzászólások
HozzáadásKeresés
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!
 
< Előző
Advertisement
Advertisement
Advertisement