Főoldal arrow Főoldal arrow Fényképezés, fényképezőgép (kiegészítve 2009. 05. 21.)
Fényképezés, fényképezőgép (kiegészítve 2009. 05. 21.)
Írta: Nagy Sándor (nasa@http.hu)   
2008. március 16.

A fényképezőgép felépítése, fő részei

A szoros értelemben vett fényképezés, a felvétel elkészítése fényképezőgéppel történik, a fényképezőgép használatát jelenti. A géphasználat ismertetése előtt célszerű részletesen megismerni a fényképezőgépet, annak felépítését, fő részeit, az egyes részek szerepét és működését. Ebben az összefoglalóban csak felsoroljuk a fő alkotó részeket, röviden utalunk funkciójukra a felvétel elkészítésében, megemlítjük az eltérő technikai megoldásokat. Az egyes fö részek részletes ismertetésére külön-külön cikkekben kerül sor.

Forrás: wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Camera_obscura_box.jpg)
Camera obscura, a rajzolók segédeszköze a 17-18. században
A fényképezőgép őse a camera obscura (latinul: sötétkamra). Ennek képalkotását már a középkorban az arabok is feljegyezték (i.u. 1000 körül), használata széles körben a 17. században terjedt el a képzőművészek (rajzolók, festrők) között. Felépítése, működése rendkívül egyszerű: egy zárt doboz egyik oldalán levő kicsi lyukon belépő fény a lyukkal szemközti oldalra vetíti a külvilág fordított képét, ezért a fényképészetben (különlegességként ma is használják, kicsi dobozoktól terem méretű, több négyzetméter felületű felvételek készítésére alkalmas építményekig) a lyukkamera név honosodott meg. A képen látható változatba a fénynyaláb tengelyével 45°-os szöget bezáró tükröt helyeztek el, ezáltal  a kép nem a lyukkal szemközti hátfalon, hanem a doboz tetejébe illesztett mattüvegen (hártyapapíron) kelelkezik, így az szabad kézzel kényelmesen lemásolható.

Forrás. wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Image:1921_Kodak.png)
Harmonika-kihuzatos, összecsukható Kodak gép, 1921
A fényképezőgépek fő részei (kezdetben csak a legalapvetőbb részekből, pl. csak az alábbi első háromból álltak - ezek mindegyike nélkülözhetetlen a felvétel elkészítéséhez, a többi már nem feltétlenül. Későbbi fejlesztések eredményeként jelentek meg újabb, speciális beállításokhoz szükséges, kényelmi szolgáltatásokat nyújtó, automatikus működést biztosító elemek; a mai gépek egyes típusain sem feltétlenül szerepel minden, alább felsorolt fő rész):

  • Fényzáró doboz, a gép teste, cserélhető objektíves gépek esetén általános elnevezése: váz. Elsődleges szerepe annak biztosítása, hogy a fényérzékeny felületre csak a képalkotó fénynyaláb essen, minden egyéb zavaró fénytől mentesen. A korszerü gépeknél számos kezelőszerv található rajta, lehetőleg célszerű, ergonómikus elrendezésben. Bizonyos alkatrészek (pl. cserélhető objektív, egyéb kiegészítők) szabványos csatlakoztatását biztosítja, igényesebb típusok esetében por és csapadék ellen, speciális gépeknél nagy mélységben víz alatt is tömören zár.
  • Leképező rendszer. A lyukkameránál ez egy kicsiny nyílás, ami egyszerűsége mellett azzal a hátránnyal járt, hogy méretének növelése a kép életlenné, elmosódottá válását eredményezné, a kicsi nyíláson pedig rendkívül kevés fény jut a fényérzékeny felületre, a kép halvány, csak hosszú idő alatt jut elegendő fény a képérzékelőre kellő világosságú kép kialakításához. Egyszerű gyűjtőlencse (lásd az optikai képalkotásról szóló cikket) nagyobb átmérőjű nyílásba helyezésével elérhető szélesebb fénynyalábbal is éles leképezés. De ennek leképezése sem tökéletes, számos (akár 10-15 darab) lencséből kialakított, összetett lencserendszerekkel (a lencsék között általában vannak speciális anyagúak és alakúak is) sokkal tökéletesebb leképezés  érhető el, még igen széles fénynyaláb alkalmazása esetén is - ezeket nevezzük objektíveknek. A leképezés a képalkotás összefüggése szerint egymásnak megfelelő tárgy- és képtávolság mellett biztosít éles képet (ezek a tárgynak és a képnek - érzékelőnek -  a lencse középsíkjától, összetett lencserendszereknél az u.n fősíkoktól mért távolsága). Minél kisebb a leképezésben felhasznált fénynyaláb átmérője (a fényrekesz, lásd alább), annál szélesebb az a (tárgy)távolság-tartomány, amelyen belüli tárgyak képe egyidejűleg (azonos képtávolság mellett) közelítőleg éles. Mivel a gépünktől különböző távolságra levő tárgyakról kívánunk éles felvételt készíteni, biztosítani kell a képtávolság (a lencse és az érzékelő közötti távolság) módosításának lehetőségét - ezt nevezzük élesség-állításnak, fókuszálásnak. Ezt a lehetőséget az objektív belsejében, a gép vázában, vagy a kettő közé helyezhető "kihuzatban" szokás megteremteni. Az objektívek fő jellemzői: fókusztávolság (látószög) és fényerő, minőségüket felbontóképességük és a különböző leképezési hibák mértéke határozza meg. Újabban jelentek meg a változtatható fókusztávolságú (zoom), továbbá a kézremegést kompenzáló (stabilizált) objektívek. A cserélhető objektíves fényképezőgépek gyártói egymástól eltérő objektív-foglalatokat alakítottak ki, így nem csereszabatosak egymással. A fényképezőgépek automatikus működtetésének előrehaladtával (lásd alább) egyre több információt, működtető elektromos jelet kell cserélni a gépváz és az objektív között (fénymérés, fényrekesz állása és mozgatása, fókuszáló rendszer mozgatása, stb.), igy az objektív foglalat nagyszámú, gyártó-specifikus elektromos csatlakozót is tartalmaz.
  • A kép rögzítését végző fényérzékeny felület valamilyen hordozó anyagon: a továbbiakban egységesen az elektronikus, digitális
    Forrás: wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Leica_I.jpg)
    Az első kisfilmes gép, a Leica I(A), 1925 (ez a formátum vált a 20. század második felében a legnépszerűbbé, ezzel vált a fényképezőgép tömegcikké)
    megoldással kapcsolatban elterjedt elnevezést használjuk, (kép)érzékrelőnek nevezzük. (1) A fényképezés kezdeti időszakában a fotós maga vitte fel a fényérzékeny anyagot egy üveglapra, egyes technikák esetében a felvételt (megvilágítást) a felhordást követően azonnal, a még nedves anyagra kellett elkészíteni, majd azonnal, megfelelő kémiai eljárással kidolgozni. Később a fényérzékeny anyag felhordása és a felvétel elkészítése időben és térben elvált egymástól (száraz eljárás), ami már jelentősen megkönnyítette a fotós munkáját, nem kellett a terepre magával hurcolni egy teljes, elsötétíthető kémiai laboratóriumot. A következő lépés a törékeny üveglemez helyett hajlékony celluloidlemez alkalmazása hordozóként, majd az egyedi lemezek helyett több felvétel készítésére alkalmas tekercsfilm. A fényérzékeny anyagon a fény csak elindítja a kémiai átalakulást, a rögzített kép még nem látható, és hosszzú távon nem is stabil (látens kép) - láthatóvá tétele kémiai laboratóriumban történő "előhívást", tartósítása "fixálást" igényel, addig (akár több napig, hétig, akárcsak a megvilágítást megelőzően) fénytől elzárva kell tartani. A felvétel rendszerint a látvány "negatív"-ja (a sötét és világos tónusok felcserélődnek). A negatívról hasonló eljárással készíthető (akár számos) pozitív másolat/nagyítás, rendszerint papír-kép. De kidolgoztak közvetlen pozitív képet eredményező (fordítóseljárást is (diapozítív, polaroid technika). A fényérzékeny anyagok kezdetben nem voltak alaklmasak a színek, csak a fehértől a feketéig terjedő különböző szürke tónusok rögzítésére (fekete-fehér fényképezés). A színes fényképezést már a 19. század közepétől kidolgozták, a tömeges használatra is alkalmas színes film bevezetésére a 20. század első harmadáig, széleskörű elterjedésére a század  második feléig, utolsó harmadáig kellett várni. A filmek legfontosabb jellemzői: érzékenység (ISO), színérzékenység (fekete-fehérnél is), méret. (2) A digitális gépek elektronikus érzékelője a felületén sorokban-oszlopokban elrendezett, a fényt egyedi képontokban külön-külön érzékelő félvezető elemekből, fotódiódákból áll (legelterjedtebb típusai CCD, CMOS, SuperCCD, Foveon X3). Funkciója alapvetően megegyezik a hagyományos fényérzékeny anyagot tartalmazó filmével: az objektív által rávetített kép érzékelése, rögzítése. Három vonatkozásban mégis alapvetően különbözik attól: (a)  Az elektronikus érzékelő által rögzített kép azonnal, mindon további feldolgozás nélkül rendelkezésre áll, megtekinthető (pontosabban az "élvezhető" kép előállításához nélkülözhetetlen átalakítást a mai digitális gépekbe beépített célszámítógép, képfeldolgozó processzor a felvétel elkészülte után azonnal elvégzi); (b) a kép tárolásának funkciója különválik az érzékelőtől, jellemzően apró memóriakártyán történik (míg a film a kép érzékelését, rögzítését és hosszútávú tárolását is végzi); (c) az elektronikusan előállított kép (manapság az érzékelőből kiolvasott kép azonnal digitalizálásra kerül, tehát inkább azt kell mondjuk - a digitális kép) egyszerűen, gyorsan továbbítható, terjeszthető, sokszorosítható (elsősorban az interneten keresztül, akár közvetlenül a fényképezőgépből, vagy más, rendkívül praktikus adathordozókon). A jelen felsorolásban az egyszerűség kedvéért az elektronikus kép digitalizálását végző analóg-digitál átalakítót (ADC) és a kép feldolgozását végző képfeldolgozó processzort (bár azok általában az érzékelőtől jól elkülönülő alkatrészek) az elektronikus (digitális) képérzékelő részének tekintjük. A digitális képérzékelő legfontosabb jellemzői: érzékenység (ISO, rendszerint változtatható), pixelszám (a képpontokat érzékelő fotodiódák száma), bitmélység/színmélység (a digitális értékek maximális tartománya, 8-14 bit), az érzékelő (és a pixelszámmal összevetve az egyes fotodiódák) mérete.
  • Bár a felvétel elkészítésében semmilyen szerepe nincs, mégis szinte minden fényképezőgépen van valamilyen kereső: megmutatja, a gép elé táruló látványnak melyik része kerül rögzítésre az érzékelőn, nélküle "vakon" fotóznánk. A korai fényképezőgépekben (és ma is a "nagyformátumú" gépekben - angol elnevezéssel "view" kamerákban) a képérzékelő (fotólemez) helyére illeszthető mattüvegen ellenőrízték/ellenőrzik a rögzítésre kerülő képet, egyúttal annak élességét is a fókuszálás művelete során. A modern egyaknás tükörreflexes (Single Lens Reflex - SLR) ngépekben ez a módszer tért vissza, módosítva. Ezekben, a fenti camera obscura-képen láthatóhoz hasonlóan, 45°-os szögben álló tükör vetíti a képet a váz tetejébe épített, vízszintes mattüvegre, de a felvétel készítését (a zár nyitását) megelőző pillanatban a tükör felcsapódik, szabaddá téve a fény útját a váz hátfalánál, a mattüveggel pontosan azonos távolságra levő érzékelő felé. Így biztosított, hogy a mattüveg-keresőn (a fókuszálást is beleértve) pontosan ugyanazt a képet figyelhessük meg, mint ami az érzékelőn rögzítésre kerül, a mattüveg és az érzékelő időt rabló, kényelmetlen cserélgetése nélkül (óriási előnye, hogy az objektív cseréje, vagy az objektív elé helyezett bármilyen kiegészítő, pl előtétlencse, szűrő alkalmazása esetén is ugyanazt látható a keresőben, mint ami az érzékelőre vetül). A mattüveg fölé helyezhető/épített pentaprizma/pentatükör oldalhelyes, szemmagasságú betekintésű keresőt eredményez :
    © Magyar Fotográfiai Múzeum
    A világ első, szemmagasságú, vízszintes betekintésű keresős SLR gépe (Gamma Művek,1947-49), Dulovits Jenő szabadalma (1943)
    (hazánkfia, Dulovits Jenő fotóművész, matematika tanár szabadalma 1943-ból, első megvalósítása a Gamma Művek által 1947-49 között gyártott Duflex gép).
    Forrás: wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Contax-s.jpg) Photo © by Jeff Dean
    Contax-S, az első pentaprizmás SLR (1949)
    A kereső többi megoldása nem pontosan azt a képet mutatja, ami az érzékelőre vetül, csak közelítő tájékoztatásul szolgál a kép megkomponálásához, a képkivágás megválassztásához. A legegyszerűbb kereső a gép tetejére/oldalára helyezett egyszerű keret, vagy egy kicsi távcsőhöz hasonló optikai kereső. Az optikai kereső látószöge (a keret-keresőtől eltérően) nagypontossággal megegyezhet az objektívével, de mivel tengelye szükségképpen eltér az objektívétől, némileg eltérően mutatja a fotózandó témát. Ez az eltérés annál nagyobb, minél közelebb van a téma a géphez (parallaxis). A távcső/optikai keresős, cserélhető objektíves gépek keresőjébe néhány tipikus objektív képkivágását berajzolják, szélesebb  objktív-választék használata az adott objektívvel megegyező látószögű kereső feltűzésével támogatható (léteznek revolver-szerű megoldású univerzális keresők, többféle látószöggel).
    Forrás: wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Rolleiflex_Original.jpg)
    Kétaknás tükörreflexes Rolleiflex Original, Carl Zeiss Jena Tessar f/3.8 objektívekkel
     A tükörreflexes megoldás előnyeit kombinálja a tükör-felcsapásból eredő hátrányok nélkül a kétaknás tükörreflexes megoldás: két teljesen azonos objektív közül az egyik az érzékelőre, a másik egy fix, 45°-os szögben álló tükör közbeiktatásával mattüvegre vetíti a képet. A két objektív összehangolt mozgatása biztosítja a fókuszálás során a pontos ellenőrzést, de a parallaxis-hiba a távcsőkeresőhöz hasonlóan fellép. A digitális gépeknek ma elmaradhatatlan eleme a kép megjelenítését végző kisméretű monitor. A kompakt gépeknél ez a beállítás idején folyamatos "élő" keresőképet is szolgáltat, a digitális tükörreflexes dSLR-eknél a monitoron csak a felvétel elkészülte után azonnal, vagy a korábban készült, már a memóriába tárolt képek megtekintésére volt lehetőség egészen 2005-ig. Azóta egyre több dSLR is nyújtja monitorán az élő keresőkép-szolgáltatást. A kompakt digitális gépek optikaira emlékeztető elektronikus keresője (EVF) (nem mindegyiken van) valójában a gép hátlapján levő monitorhoz hasonlóan az elektronikus érzékelő képét megjelenítő apró monitor, okulárlencsén át szemlélve.
  • A zárszerkezet nyitja-zárja a fény útját az érzékelő felé, az általa biztosított megvilágítási idő (expozíciós idő, zársebesség) az egyik meghatározója annak, mennyi fény jut az érzékelőre (a fényviszonyoknak és az érzékelő érzékenységének megfelelően, a megvilágítást befolyásoló másik paraméterrel, a fényrekesszel összhangban történő optimális megválasztása hivatott biztosítani a rögzített kép megfelelő tónus-viszonyait, azaz a feketétől a fehérig terjedő (szürke vagy színes) tónusskálán elhelyezését). Ha az optimálisnál rövidebb expozíciós időt alkalmazunk, a kép sötétebb (esetleg teljesen fekete) lesz a kívánatosnál, míg ha az optimálisnál hosszabb expozíciós időt választunk, vílágosabb (esetleg teljesen fehér) lesz. A korai fényképezőgépek nem tartalmaztak komoly zárszerkezetet, a fotós pl. kalapjával/sapkájával takarta el a lencsét, és annak eltávolításával, az idő külön mérésével biztosította a megfelelő megvilágítást. Mára a zárszerkezet három típusa alakult ki: kettő mechanikus, az érzékelő előtt közvetlenül (a fókuszsíkban) elhelyezkedő redőnyzár, ennek nyílása meg kell egyezzen az érzékelő méretével, és a központi zár, amelyik rendszerint az objektív belsejében helyezkedik el, ahol a képalkotásban résztvevő fénynyaláb átmérője minimális, míg a harmadik elektronikus, az elektronikus érzékelőt (a fotódiódákat) kapcsolja be/ki. A zárszerkezet fő jellemzője a leghosszabb és legrövidebb megvilágítási idő (általában néhány másodperctől 1/1000s ig, vagy még rövidebb, pl. 1/4000s ig terjed, az ennél rövidebb záridők ritkák, inkább csak speciális, tudományo/technikai célú gyorsfényképezéshez szükségesek).
  • A fényrekesz (blende, diafragma) szabályozza a képalkotásban résztvevő fénynyaláb átmárőjét,
    Forrás: Casio (http://www.casio.com/products/images/EX-S10RD/alternate/)
    Casio Exlim S10 RD kompakt digitális gép, 93mm x 54mm x 15mm méretével jól elfér zsebben, ridikülben, ékszernek is mutatós
      lényegében (a szemünk pupillájához hasonló) változtatható átmérőjű nyílás, ez a másik meghatározója annak, mennyi fény jut az érzékelőre. A legegyszerűbb fényrekesz egyszerűen csarélhető köralakú nyílás (vagy még az sem, hanem fix), míg manapság általában ügyesen mozgatható lamellákból álló szerkezet, aminek kialakításánál arra törekszenek, minél jobban közelítse a nyílás alakja a köralakot. A fényrekesz az objektív belsejében helyezkedik el, cserélhető objektívnél az objektív része, és legnagyobb átmérője határozza meg az objektív fényerejét. (Figyelem: a fényrekesz jellemzése egy viszonyszámmal történik, amelyik azt adja meg, hányadrésze a nyílás átmérője az objektív fókusztávolságának! Szabatos írásmódja: f/2,8, vagy f/11, de néha csak 2,8, vagy 11 alakban adják meg, Vigyázat: a kisebb szám nagyobb fényerőt, nagyobb rekesznyílást, az érzékelőre jutó több fényt jelent! Ugyancsak fontos rögzíteni, hogy a 2x több fény nem 2x nagyobb átmérőjű, hanem 2x nagyobb területű nyíláshoz tartozik, annak átmérője 1,4x nagyobb. Tehát a 2,8-as blendenél 2x több fényt a 2-es blende biztasít, az 1,4-es blende pedig 4x többet, mint a 2,8-as!).
  • Az optimális megvilágítás mértékének meghatározását a fényviszonyok objektív megállapítására  szolgáló megvilágításmérők, fénymérők segítik. ezek megjelenése előtt a fotós tapasztalata alapján, táblázatok, nomogrammok használatával becsülte meg a fényviszonyokat, határozta meg az optimális beállítást.
    Forrás: Canon (http://www.canon-europe.com/For_Home/Product_Finder/Cameras/Digital_Camera/PowerShot/PowerShot_S5_IS/product_tour/index.asp)
    Canon PowerShoot S5 IS SLR-szerű digitális bridzs-gép
    A kézi megvilágításmérőket a fényképezőgéppel egybeépített, az objektíven keresztül érkező fény mérését (Through the Lens - TTL) végző műszerek követték. Az ilyen gépek a megvilágítás (a záridő és fényrekesz, együttesen az expozíció) automatikus beállítására is képesek, ami különösen a kezdő, tapasztalatlan fotósok dolgát könnyítette meg jelentősen. Az expozíció automatikus beállítása azonban nem minden esetben biztosítja a helyes megvilágítást, mivel a témáról visszaverődő fényt méri (közvetett fénymérés), az pedig a témát megvilágító azonos fényintenzitás mellett átlagosan világos téma esetén nagyobb, átlagosan sötét téma esetén kisebb lesz, pedig azokat egyforma expozícióval kellene fotózni, hogy a felvétel tónusa a témának megfelelő legyen (az automatikus választott megvilágítás a világos témát valószínűleg alulexponálja, a valóságnál sötétebb lesz a felvétel, a sötét témát pedig túlexponálja, a valóságnál világosabb felvételhez vezet). A hiba a témát megvilágító fény közvetlen mérésével küszöbölhető ki nagy biztonsággal (kézi fénymérő használatával), de ennek eredménye nem használható fel a felvételkészítés paramétereinek automatizált beállításához. A TTL fénymérés megbízhatóságának növelése érdekében számos fénymérési eljárást dolgoztak ki (középre szúlyozott-, részleges-, spot-mérés), ezek használata körültekintést, tapasztalatot igényel. A legváltozatosabb körülmények között a többzónás mérésen alapuló matrix-, más elnevezés szerint értékelő fénymérés ad legnagyobb valószínűséggel megbízható eredményt, ezért a mai gépeknek ez az alap-beállítása automatikus működésükhöz. A tapasztalt fotós ismeri gépe fénymérőjének korlátait, esetleges szisztematikus tévedését bizonyos körülmények között, és korrigálja azt az expozíció korrekció (kompenzáció) lehetőségének használatával. Ugyanez teszi lehetővé, hogy kreatív elképzelésének megfelelően eltérjen az "optimális" megvilágítástól. A digitális gépeken a felvétel azonnali megtekintésének, ellenőrzésének lehetősége lehetővé teszi, hogy az esetlegesen szükséges expozíció korrekciót a fotós ne "vakon", csak tapasztalatára támaszkodva alkalmazza, hanem az elkészült felvétel vizsgálata alapján. Ezt a vizsgálatot támogatja, bizonyos szempontból egzaktabbá teszi a hisztogram megjelenítésének lehetősége.
  • A teljesen automatikus felvétel-készítéshez még egy beállítást, az élességállítást (fókuszálást) kell automatizálni, erre szolgál az autofókusz (AF) rendszer. Az AF rendszer kidolgozása előtt, a nem az objektív által leképezett képet használó keresős gépek élesség-állító beállítását (a képtávolság állítását) távolság-skálával látták el. A fotósnak meg kellett becsülnie a téma tárgytávolságát, és azt beállítani a skálán. Ezt kezdetben külső távmérővel, később a keresővel egybeépített, és a méréssel egyidejűleg az élességet is beállító távmérővel támogatták (a távmérők általában két, egymástól kb. 10 cm távol levő keresőből állnak, azok egymáshoz képest eltolt képet mutatnak, az eltolódás - parallaxis - annál nagyobb, minél közelebb van a tárgy, és a mérés az egyik kereső elfordításával, a két kép fedésbe hozásából áll). A távmérővel egybeépített fókuszáló rendszerű gépeket távmérős gépnek nevezik. A modern autofókusz rendszerek két féle elven működnek: kontraszt-mérés (a digitális kompaktok) és fázis-detektálás (a tükörreflexes gépek) elvén. A modern gépek több (egyesek több tucat) fókusz-mezővel rendelkeznek, ezek közül választhatja ki a fotós, hogy melyik mezőben levő tárgyra fókuszáljon az AF rendszer. A fejlett gépek számos AF-módot kínálnak, amelyek között vannak olyanok, amelyek a mozgó tárgyakat követik, változó távolság mellett is folyamatosan élesre állítják.
  • A felvétel készítésekor a két legfontosabb beállítás kétségtelenül az expozíció és az élesség.
    Forrás: Nikon (http://www.nikonimaging.com/global/products/d3/index.htm)
    Nikon D3 (2007. december) a legújabb digitális SLR csúcsmodell számos innovatív megoldást hozott.
    Mivel a világot színesnek érzékeljük, a kép összhatása szempontjából a következő legfontosabb beállítás a színes felvételek színvilágának, a felete-fehér felvételeknél a különböző színekhez tartozó szürke-tónusok beállítása, módosítása (akár a "színhűség", akár a fotós kreatív szándéka érdekében). A fény színe fényforrásonként eltérő, ennek figyelembe vételére különböző színérzékenységű (különböző színhőmérsékletű fényhez alkalmazkodó), különböző színvilágot eredményező fényérzékeny anyagokat fejlesztettek ki, forgalmaznak. A kép színvilágának alakításában további lehetőség a különböző szűrők, különösen a színszűrők használata. A digitális gépek esetében mindkettőt helettesíti a színhőmérséklet, fehéregyensúly (White Balance, WB) beállításának lehetősége. Az újabb gépek egyre szélesebb körben változó fényviszonyok mellett képesek a WB automatikus beállítására is.
  • Gyakran hasznos a gyors egymásutáni felvételkészítés, sorozatfelvétel lehetősége. A filmes gépeknél a film automatikus továbbítása tette lehetővé, amihez elektromos működtetésű motort kellett a gépbe építeni (vagy külső csatlakoztatási lehetőségét biztosítani). A digitális gépeknél a sorozatkészítés sebességét a képek memóriába írásának sebessége korlátozza, ezt a memóriakártyákénál nagyobb sebességű puffer-memória beépítésével támogatják (a memóriakártya írási sebessége is fontos, a gyors sorozat hosszát befolyásolja).
  • A felvételkészítést mostoha fényviszonyok mellett villanólámpa (vaku) használata segíti. A lámpának a felvétel készítés (exponálás) pillanatában kell villannia, erre szolgál a vaku-szinkron csatlakozó. Korábban a vaku fényteljesítményéhez és a tárgytávolsághoz igazodva a fotósnak kellett meghatározni a fényrekesz értékét az optimális megvilágításhoz (a zársebesség a vakutól eredő fényt nem befolyásolja, mivel az rendkívül rövid, kb. 1/1000s idejű fényfelvillanást ad). A modern gépek a vakuval szoros, automatikus együttműködésre képesek, értékelik a meglevő fényviszonyokat, a távmérő  tájékoztat a térgytávolságról, sőt a vakunak a témáról visszaverődő fényét is mérik, és a megfelelő mennyiségű fény kibocsátásakor leállítják a vakut - az ilyen rendszereket rendszervakunak nevezik. A különböző gyártók rendszervakujai egymással nem csereszabatosak. A rendszervaku működtetéséhez több információ cseréjére van szükség a gép és a villanólámpa között, ezért a modern gépek vaku-csatlakozója több elektromos kontaktusból áll. Manapság szinte valamennyi fényképezőgép (a hivatásos fotósok számára készülő mlegfejlettebbek kivételével) tartalmaz kisteljesítményű beépített villanólámpát.
  • A fényképezés technikájának fejlődésével egyre tőbb beállítási lehetőséget, kezelőszervet (kapcsolókat, gombokat, beállító tárcsákat) kellett elhelyezni a gépvázon (néhányat az objektíven). A nagyszámú változtatható paraméter pillanatnyi értékének gyors áttekinthetősége érdekében már a filmes gépeken karakterek és ikonok megjelenítésére alkalmas monitor(oka)t helyeztek el. A digitális gépek elmaradhatatlan jellegzetességéről, a felvételek megjelenítésére alkalmas (a kompaktoknál feltétlenül, a dSLR-ek közül újabban egyre többnél élő keresőképet is szolgáltató) monitorról már szóltunk (ennek minőségét jellemzi az eltérő fényviszonyok melletti láthatósága, színhűsége, felbontása/pixelszáma, a kép nagyíthatósága). Ezt a monitort rendszerint a bonyolult működési módok, beállítási lehetőségek közötti választást biztosító menü, valamint az aktuális paraméter-értékek megjelenítésére is használják.
  • A digitális gépeken a fentebb már említetteken kívül további speciális csatlakozási lehetőségeket biztosítanak a képek továbbítására (kábelen, újabban vezeték nélküli rádió-átvitellel, WiFi rendszer alkalmazásával), megtekintésére/bemutatására TV-képernyőn/projektorral, nyomtató csatlakoztatására.
  • A fentebb felsorolt elektromos/elektronikus működtetések elektromos energiát igényelnek, amit elemek vagy akkumulátorok biztosítanak. A bonyolult automatizálási feladatok ellátását a mikroelektonika fejlődése tette lehetővé, erre a digitális gépek elengedhetetlen képfeldolgozó processzorán kívül (lásd fentebb, az érzékelőknél) további célszámítógép(ek), beépített processzor(ok) szolgál(nak).

A fényképezőgépek fő részeinek fenti, szinte felsorolásszerű tömör áttekintése érzékelteti a gépek sokféleségét. A tájékozódást megkönnyítendő, többféle szempont szerint szokás a gépeket osztályozni, csoportokba sorolni, fő típusokat megkülönböztetni. A kép minőségét alapvetően meghatározza (így az osztályozásnak is legalapvetőbb szempontja) az érzékelő mérete: kisfilmes (Leica-méret, 24 x 36 mm), kőzép-formátumú (a kisfilmesnél nagyobb, de 6 x 9 cm-nél kisebb) és nagyformátumú (6 x 9 cm, de inkább annál nagyobb) gépeket különböztetünk meg. Fontos osztályozási szempont a kereső típusa (a kisfilmes és újabban egyre inkább a középformátumú gépek között is a tükörreflexes kereső biztosítja a legsokoldalúbb, legrugaémasabb felhasználás lehetőségét - angol nevük, "Single Lens Reflex" rövidítés SLR). A legrégebbi kereső az érzékelő helyére illesztett mattüveg (a nagyformátumú gépek valamennyi képviselője manapság ilyen - "view" kamera). A digitális technika kezdetben a kisfilmesével megegyező, vagy annál (akár) jelentősen kisebb érzékelő-mérettel terjedt el, napjainkban egyre szélesebb körben terjed a közép-formátum körében. Az egyszerűbb, kisebb méretű, objektívvel egybeépített (nem cserélhető optikás) gépeket kompaktoknak hívják (legfejlettebb típusait, amelyek alakja, mérete, szolgáltatásai közelítenek a tükörreflexes modellekéhez, bridzs-gépeknek nevezik), érzékelő-méretük rendszerint jóval kisebb a Leica-érzékelőméretnél. A csarélhető objektíves, tükörreflexes digitáli gépek  (dSLR) közül a Leica-érzékelősöket "full-frame (teljes képkocka-méretű) jelzővel szokás megkülönböztetni, de vannak ahhoz képest 1,5x kisebb (kb. 16 x 24 mm - APS-C méret) és kb. 2x kisebb (13,5 x 18 mm - 4/3 méret, rendszer) érzékelősök is. A középformátumú digitális gépek manapság szinte kivétel nélkül rükörreflexesek, cserélhető hátfallal (filmes vagy digitális hátfallal is használhatók), a digitális érzékelő mérete kb. 36 x 48 mm és 41 x 55 mm közötti, a megfelelő filmes formátum a "645-ős", 45 x 60 mm). A nagyformátumnál a digitális technika még szórvőnyosnak montható, lineáris digitális érzékelő mozgatásával működó szkenner-hátfalak formájában. Legújabban ígéretes új rendszerek jelennek meg, amelyek a kompakt gépek kisebb méretének előnyeit kombinálják a cserélhető optika nyújtotta sokoldalúsággal, és a nagyobb érzékelő-mérettel együtt járó jobb képminőséggel. A 4/3 méretű Mikro NégyHarmad (Micro FourThird) rendszert 2008. augusztusban jelentette be a Panasonic és az Olympus, ennek már első képviselője is kapható, míg a PMA 2009 fotótechnikai vásáron a Samsung még nagyobb (APS-C) érzékelős hasonló, a hibrid jelzővel illetett NX rendszerét jelentette be.



 
< Előző   Következő >
Advertisement
Advertisement
Advertisement